Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 23 (1978) (Pécs, 1979)

Néprajztudomány - Cseh István: Társadalomnéprajzi vizsgálatok a szlavóniai magyarok körében

TÄRS AD ALOMNÉPRAJZI VIZSGALATOK ... 289 gozóknak. Segítségei a szülikék? voltak, a nálánál is öregebb asszonyok, akik már nem jártak ki a határba dolgozni. Besegítettek a főzésbe, meg az apró gyerekekkel foglalkoztak. A többi asszony a szokásos gazdasági munkálatokból rendesen kivette részét, emellett mostak, szőttek és fontak. Vagyis a házimunka az úgynevezett asszonymunka kizárólag az övék volt. A fonást ősszel kezdték. Vacsora után ültek le a rokka mellé és sokszor csak hajnalban keltek föl mellőle. A szövést télen végezték. A gyerekekre, amíg nagyon kicsik voltak, a szülék (szülikék) vigyáztak. Amikor mentek kapálni, vitték őket magukkal. Bekapcsolásuk a családi munkavégzésbe általában a család munkaerő-szükségletétől függött. Tizenkét éves korig jártak iskolába, de legtöbben már az iskola befejezése előtt rendszeresen dolgoztak a határban is. Azt követően pedig úgy tekintették őket, mint a család bár fiatal, de egyre több munkát bíró tagjait. Pl. Siklósi István (Haraszti), amikor „kiállt" az iskolából, ment kaszálni az apjával. Amíg a férfiak délidőben pihentek, addig ő — bár a legkényesebb műveletek egyike volt, ezért lehet, hogy példája egyedi esetnek számít — a kaszákat verte, kalapálta sorban. Az öccse pedig, aki két évvel volt fiatalabb nála, a felnőttekkel együtt pihenhetett. A fiúgyerekek munkáját legelőször az állatok őrzésénél hasznosították, és csak később, fokozatosan használták fel segítségüket egyéb munkaterületen is. A tíz—tizenkét éves lányok gyomláltak, kapáltak, kukoricatusát szedtek a földről. A háború ebből a szempontból is kritikus helyzetet teremtett, mert a gyerekeket — éppen a nagyobb munkaerő-hiány miatt — a családok előbb fogták be a munkába. Cselédeket jobbára csak nagygazdák alkalmaztak, akiknek 25—30 holdon felül volt a birtokuk. Nem cselédnek, hanem szolgának hívták őket. „Cseléd helyett szógát mondtak, cseléden a női személyt értötték. Pl. Elmönt cselédnek a városba." A szolgáló jelentése mellett használták még a családtagok saját magukra is ezt a kifejezést akkor, amikor általánosságban fogalmaztak. Pl. „Mit töhet a cseléd ilyenkó?" (Vagyis: Mit tehetünk ilyenkor?) A cselédek az 1920-as évekig általában más falvakból érkező, idegen, szegényebb sorsú magyarok voltak. A gazdák nemzetiségi szempontból nem tettek különbséget a jelentkezők között. Aki jött, dolgoztatták, de ha nem felelt meg, elküldték. Az 1920-as évektől már horvátok is előfordultak közöttük. Egészen más volt a helyzet Harasztiban. Itt a szolgák többsége a helybéli szegényebb sorsú fa9 Szülike: dédnagymama. lusiak közül került ki, de akadt közöttük idegen is. Megszólításuk névről történt. Helyenként tegeztek is őket, mint ahogy egymás között is tegeződtek. Ők is általában névről szólították meg gazdájukat: pl. Józsi bácsi... Jobb vagy rosszabb sorsuktól függetlenül a háznép fogalmába mindig beletartoztak. Igazolja ezt az a szokás, hogy a család lakodalomba való meghívása a szolgára is vonatkozott. Továbbá ha az egész család ment a templomba, akkor neki is mennie kellett. Nemcsak családszerkezeti vonatkozásban és szokásaiban őriz archaikus elemeket ez a négy magyar falu, hanem népi építészetében is. A porták kialakítása is a nagycsaládi együttélés praktikus szempontjainak figyelembe vételével történt. Utcáikat járva még szép számmal lehet látni, öreg boronaházakat, amelyeket ma is laknak. Ezek formája, stílusa, belső tagoltsága, de a házhoz tartozó porta felosztása és azon a gazdasági épületek elhelyezése is a régi korok hangulatát őrzi. (4. ábra) Dezső Illés (Kórógy) lakóháza a századelőn épült, miután nagycsaládjuk felbomlott és minden ága külön portára költözött. A döngölt falu épület belső hármas tagoltsága (első szoba—konyha — — kamra) még a régi családi házra emlékeztet, de a kemence már hiányzik belőle, és a konyha sem nyitott kéményű. (5. ábra.) Az ősi családi házban a szoba volt a háznép állandó tartózkodási helye. Étkezéskor az asztalnál való elhelyezkedésük a családban betöltött helyük figyelembe vételével történt, tehát a hierarchia kifejezője volt. Az asztalnál csak a férfiak ültek. Az asztalfőn a családfő foglalt helyet. Ö vágta a kenyeret és volt idő, amikor a húst is osztotta. „Tötte mindönki elé a magáét". Az aszszonyok külön étkeztek, bár a századforduló táján már ők is a közös asztalhoz ülhettek. A nagycsalád éjszakai fekvőhelyének az elrendezése a házban szintén sajátos képet mutatott. A családfő feküdt le legkésőbb, és reggel ő kelt föl legkorábban, hogy íölverje a többieket. Az öregek és a gyerekek bent aludtak a házban (szobában) ahol télen a kemencefűtéssel biztosítottak viszonylag egyenletes meleget. A fiatal házastársak pedig a maguk hálókamrájában aludtak. Ezeket kamrának, illetve ólnak, ő/csának is nevezték. Minden fiatal párnak volt ilyen hálókamrája, amit a családi házhoz toldva építettek. Ujabb házasságkötés esetén a hálókamrák számát tovább növelhették. Boronaházak voltak, így a gerendákat viszonylag könnyen lehetett csatlakoztatni. A hálókamrának nem volt ablaka csak ajtaja. Az ajtó a gangra nyílott. Legtöbbször a kémény is elmaradt, tehát fűteni sem lehetett őket. Ezért a vajúdó asszonyt télen már bevitték a szobába, és addig ott maradt, amíg föl nem épült. A haldoklókat viszont kivitték az ólcsájukba. A kamrák mé-