Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 23 (1978) (Pécs, 1979)

Néprajztudomány - Solymos Ede–S. Göldner Márta: Győri halkereskedők Baranyában a 18. században

280 SÓLYMOS E.—

S. GÖLDNER MÁRTA telt nem értettük: bárkaépítéshez kellett volna a fa? Itt a helyszínen építették volna a bárkákat? — A győri vallomások adták a megfejtést: „Vallya a Tanú, hogy mivel az alkalmatosába íöl jövetelnek kedvéért mindenkor szokás az Bárkákra iát rakni, innénd tudgya, mivel előbbeni Esztendőkbenis tapasztalta, hogy mint hogy ezen 1757

dik Esztendőben mind az hat Bárka meg írt mód szerént szerencséssen íöl jött volt, mindeniken leg alább négy ölly lett légyen." A per tárgya egyebek közt ez a fa is: „Nem szenvedheti továbbá, hogy Admonitus Uram nem csak azon sok szép tábul, mellyet Esztendőnként föl hoztanak, demég az öszve 'törött Bárkákbül, és Dereglyékbül is Admonens Uramat leg kissebben sem részesétette . . ." „ .. . az Bárkákon szokás képpen és szükség képpen mindenkor íákot is raknak." A jó és új bárkára 4—5—6 öl fát raktak fel. Nyilván a bárka méretétől is függött a mennyiség. Hármas haszna volt ennek. Egyrészt a bárkák biztonságosabb merülését szolgálta, másrészt ha eladták, külön haszon volt, harmadrészt ezt a fát tüzelték az úton és odahaza a bárkaálláson. „Ami illeti a tűzre való fát nem mindenkor lehet azt íöll osztani, s haza hordani, amit a bárkákon föll hoznak. Mert midőn lassan kel a hal, és sok halnapig köll a Duna mellett a Legényeknek a Gunyhókban tüzelni nem sok marad ám abbul meg, ha tsak a helet az ember Gunyhóhoz Szokás Szerént tuskót nem vásáll. Néha oda alatt a Toonál is törtek a Legények Ladikot, Dereglyét öszve, aki oda le szorult, s ell rothadt, de azt íöll is tüzelték." Ruisz József szerint is a fát az úton és itthon eltüzelik a gunyhóknál, hacsak a gazda rosszabb fát nem vesz helyette. Nem sok haszon van rajta, ha a halat tovább tartják és erős a tél, „Az J&álóczy compániájának pedig szokása volt azon üdőben mikor jó hala volt, aztot egész böjtön is ell tartani." Ami fát 1756-ban az egyetlen feljutott bárkán felvittek, „még az Hal áruitatott, az Duna partyán lévő Halász Gunyhóban mind ell égett." Ha tehették, a bárkákat mindig teljesen megrakták hallal, de ha a vizek nagy árja miatt vagy más okból nem kaptak eleget, s közelgett a tél, fél teherrel is elindultak. Lefelé nyilván az árral ereszkedtek a bárkák, felfelé vontatni kellett. Erről a tanúk csak mellékesen beszélnek. Egyik évben ugyanis, mikor Budára értek, látták, hogy ott ugyanannyi a hal ára, mint Győrben. Ezért két bárkát ott hagytak, „és így ami a vontatóknak, és az Barkas Legényeknek Győrig kölletett volna fizetni, azt maguknak meg tartották, azért nékik nem károkra, hanem dupla hasznokra vált." „ . . . hogy a költsigeket megnyerhessék, mellyet a vontatónak és Legényeknek Budátül Győrig való feli szállításáért kellett volna fizetni." „Bertalantul és a legényektül hallotta, hogy annyi árossá azon halinak Budán volt, hogy az emberek alatt majd ell sülledt azon Bárkájok." Az út azonban nem volt veszélytelen, „mivel mind a Szerencse, s mind a Szerencsétlenség is az Úr Istenen magán áll." „Mert nints ám mindenkor nagy nyeresség. Sem mindenkor vesztesség nélkül, ha szintén a bárkák el nem süllednek, s oda alá nem szorulnak Telén áltál. Mivel ezen íöll jövetel közbenis mégis járhatnak oil alkalmatlan üdők, hogy a hálnak harmad része álig jön haza, és az úton ell döglik. Sött a mi meg jön bár kevés heányossággal is még annakis történik ide hazaveszettsége, mert ha lágy idők járnák a csuka döglik ell, ha kemény idők a ponty s a vásár is azért mindgyárt nem hoz nyereséget, melly mind azon áltál hordozza a kereskedőnek szerentséjit." Ruisz József csak megerősíti Bertalan fenti szavait: mire Győrig érnek, a hal fele vagy harmada rendszeresen elpusztul, „szerencsések így is, ha a bárkák nem sülylyednek vagy nem szorulnak meg." így beszél Makki is-, az úton a hal fele szokott elpusztulni, s örül, ha „az ár víz s sülledés vagy a jegek miatt másutt nem kelletik neki telelni." „Az hál magával viselvén nevét (ti. hogy hal — meghal — elpusztul) valamint az útban úgy ide hazais Soha veszedelem nélkül nintsen, úgy annyira, hogy ha az Ember a bárkát napjában többször vizsgállais, mindenkor talál benne döglött vagy bágyat halat, mert némelly halnak az víznek melegsége némellynek hidegsége szokott ártani, mellyet azután a Kofáknak olcsó pénzen ell szokták adni, az igen rosszat pedig a Dunában hánni." „Mert a halnák természete az üdőhöz vagyon alkalmaztatva, egyik féle lágyabb másik féle pedig keményebb üdőt kíván." „A Csuka állandósább, és akkor a Ponty jobban szokott veszni ha kemény a Víz, ellenben ha lágy a víz, a csukának vagyon veszedelme." Az úton is, otthon is állandóan vizsgálják a bárkákat. A dögöt a Dunába dobták, a bágyadtat eladták olcsón a kofáknak, útközben pedig cserélték babért, tojásért, kenyérért, borért, szöllőért, „tsak hogy valami csekélység forduljon rajta." A bárkás legények szerint is pusztul a hal a bárkában, de szerintük ez nem olyan jelentős mennyiség, mint ahogy a kereskedők — nyilván üzleti érdekből — állítják. Az igazi veszedelem az volt, ha későn indultak felfelé, és a jég megszorította őket. A vallomások három ilyen esztendőt ill. esetet említenek, sokszor — az idők távolából — össze is keverve az eseményeket. 1748-ban Karvászy — aki tulajdonképpen ekkor társult Kálóczyékkal — rozzant bárkájával 18 mázsa halat rakodott, s a jég miatt Bátánál elszorult. A tanú „íüsérekttől is hallotta" hogy