Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)
Természettudományok - Uherkovich Ákos: Adatok Baranya nagylepkefaunájának ismeretéhez VII. Kisvaszar környékének nagylepkéi (Macrolepidoptera)
34 UHERKOVICH ÁKOS 2. táblázat: Lombfogyasztók, illetve zuzmót és szerves törmeléket, avart fogyasztó fajok mennyisége táplálkozás összmennyiség, % polifág, tölgyön is élő 14,45 monofág tölgyevő 1,91 égerevők 0,22 fűz- és nyárevők 3,57 gyertyán- és bükkfogyasztók 1,45 mogyoró- és hársevők 0,71 kőrisfogyasztók 0,07 szilfogyasztók 0,01 cserjén élők 4,42 tűlevelűeken élők 0,07 zuzmóevők 5,95 szerves törmeléken, avaron élők 3,46 A nagylepkefauna ritkább íajai Rhodometra sacraria L. — Alkalmi bevándorló (Vojnits, 1966). Hazánkban igen ritka, hasonlóan egyéb ilyen vándorokhoz (mint pl. Lampides boeticiis — Uherkovich, 1975a —, Celerio lineata livornica, Utetheisa pülcheíla, stb.) Az egyes gyűjtőhelyeiről is csak csekély számban került elő. Kovács (1953, 1956, 1965) a Duna—Tisza közéről, a Dél- és Kelet-Dunántúlról említi, 9 lelőhelyről. Az országos fénycsapdahálózat is csak 3 helyen fogta meg (Velence, Tompa, Kisvaszar). A kisvaszari csapda is csak egyetlen példányát fogta 1970. IX. 3-án (8. ábra). Chefsias legatella Schiff. — Hazai előfordulását Abaíi-Aigner (1907) említi, viszont későbbi megállapítás szerint (Kovács, 1958) a megfelelő adat hiányában a magyar faunából törölni kell. Ujabban sem szerepelt egyetlen adata sem hazai lepidopterológiai munkákban. A kisvaszari csapda egyetlen példányát 1968. X. 4-én fogta meg, bizonyítópéldány a Természettudományi Múzeum Állattárának gyűjteményében van. A magyar íauna új tagjai Acasis viretata Hbn. — Első hazai adatát Szentív ány (1944) közli Budapest mellől, Kovács (1958) már kaposvári és fóti előfordulását is említi. A Dél-Dunántúlon újabb 3 helyről került elő: Sellye, Gilvánfa (Uherkovich, 1972, 1975b, 1977) és Középrigóc (coll. Janus Pannonius Múzeum, Pécs). Az országos fénycsapdahálózat Tompán és Kisvaszarban fogta el. Minden lelőhelyén rendkívül ritka, csak 1—2 példányban ismeretes. Feltehetően a nedves, árnyas erdőket kedveli, de nem került elő az igen csapadékos Nyugat-Dunántúlról (9. ábra). Lampropteryx suííumata Schiff. — Két évtizeddel ezelőtt még igen lokális és ritka montán fajnak tartották. Kovács (1953, 1956) csak 6 lelőhelyét közli, később már általánosít és megállapítja, hogy a Dunántúlon és az Északi Középhegységben él (Kovács, 1958). Újabb adatait egyrészt több hegyvidéki helyről közlik: Bükk, Mátra, Kőszegi-hegység (Balogh I., 1967; Jablonkay, 1972; Rézbányai, 1974), másrészt pedig népesebb kaposvári populációja mellé (coll. Nattán) újabb dél-dunántúli adatok sorakoztak: Sellye, Gilvánfa (Uherkovich, 1972, 1975b), Kisvaszar, Szentpéterfölde (fénycsapdák). További 8 adata származik még fénycsapdákból, így tehát megállapítható, hogy ez a faj a Dunántúl csapadékosabb, beerdősült területein, az Északi Középhegységben és a Nagyalföld északkeleti peremén él, helyenként nem ritka (10. ábra). Eclipioptera capitata H.— Seh. — Ennél a fajnál igen feltűnő terjedési jelenség figyelhető meg az utóbbi évtizedekben, hasonlóan sok egyéb fajhoz (Lomographa cararia Hbn., Eilicrináa trinotata Metzn., Encarta amethystina Hbn., E. virgo Tr.). 1953-ban csak egyetlen lelőhelyét ismerte a szakirodalom (Kovács, 1953), és ez a szám csak lassan gyarapodott. Kovács (1956) 6 lelőhelyét ismerteti (Lentikápolna, Sopron, Hanság, Ugod, Szécsény, Bükk-hegység). Később az ország számos pontján megfogták: a Bükk-hegység különböző részein Jablonkay, 1964; Balogh L, 1967), a Mátrában (coll. Nattán, Janus Pannonius Múzeum, Pécs), a Börzsönyben (Vojnits, 1957), a nyugati határvidéken (T alios, 1959; Rézbányai, 1974), a Bakonyban (Rézbányai, 1973). Az országos fénycsapda-hálózat pedig 12 helyen fogta meg, köztük már alföldi és szárazabb hegyvidéki helyek is voltak (Tompa, Kunfehértó, illetve Csopak, Keszthely). Sok felbukkanó adata nyilván nem csak annak az eredménye, hogy a gyűjtések — különösen a fénycsapdák révén — intenzívebbekké váltak (bár az adatok számát kétségtelenül növeli ez is), hanem recens areanövekedéssel állunk szemben (Varga; 1970, 1971). (11. ábra.) Perizoma hydrata Tr. — Országszerte viszonylag kevés helyről ismerjük, Fokozott nedvességigényű, „pseudomontán" faj, melynek lelőhelyei nagyrészt a Középhegységre és a nyugati határszélre esnek (Kovács, 1953, 1956; Balogh L, 1967; Jablonkay, 1972; Rézbányai, 1974), viszont 2 adata a Balatontól délre eső területekre vonatkozik: Kaposvár (coll. Nattán, számos példány) és Kisvaszar (12. ábra). Eupithecia abbreviata Steph. — Első hazai adatait Kovács (1953, 1956) említi (Budapest és Kaposvár). Hosszú ideig nem kerültek elő újabb példányai, csak a hatvanas években a fénycsapdák révén, valamint egyes területek intenzívebb kutatása következményeképpen több dél-dunántúli lelőhelyről (Uherkovich, 1972, 1976a, 1976b; Gyulai—Uherkovich—Varga, 1974), a Kőszegi-hegységből (Rézbányai, 1974), valamint Debrecen, Jósvafő és a Bükk-hegység területéről (Varga Z. szóbeli közlése alapján). E faj esetében véleményem szerint nem annyira area-növekedésről lehet szó, mint inkább a kutatások hiányáról, tekintve, hogy új lelőhelyei jórészt eddig kevéssé kutatott területeken vannak, illetve korai repülési ideje (március vége—április) elkerülhette a gyűjtők figyelmét. Tölgyön élő faj.
