Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)
Történettudomány - Szakály Ferenc: Schreiber Farkas pécsi bíró (1527–1542)
SCHREIBER FARKAS PÉCSI BÍRÓ 79 határozottabb adatok igazolják az olaszok XIV— XV. századi folyamatos jelenlétét és nagykereskedői tevékenységét 47 . Bár ezek a nyomok éppen a XVI. század elején halványodnak el, feltételezhető, hogy kolóniájuk ott továbbra is fennmaradt. Pécset Itáliában olyan fontosnak tartották a Velence felé irányul magyar szarvasmarha-export láncszemei közt, hogy az olasz — főként a velencei — tőke faktorai még a török foglalás utári is megmaradtak a városban. 1554-ben hármójukat írták össze a dzsizje-adót fizetők sorában: Olasz Mátét a Kőhíd-, a másik Olasz Mátét és Mihályt pedig a —- defter megrongálódása miatt — ismeretlen nevű utcában. Zaberdinus Boldizsár egyik •— valamikor az 1550-es vagy 1560-as években kelt — híradása szerint Pécsett elhunyt Olasz Bernát, és olyan hatalmas gulya maradt utána, hogy egyedül csak a csicsói bérelt legelőn (Kanizsa mellett, a Velence felé vezető egyik marhahajtó út nyomvonala mentén) több, mint 600 ökre jár 48 . A mindvégig túlnyomórészt magyar lakosságú püspöki-káptalani város gazdaságilag legszámottevőbb etnikai kisebbsége azonban az idevándorolt német elem volt. Olyan, többnyire gazdag kereskedőkből álló kisebbség ez, amelynek minden időmetszetben kiemelkedő, szakaszonként vezető szerep jutott a város belső életének irányításában. Már a XIV. században is előfordult, hogy a város bírája a németek közül került ki 49 , s azt, hogy a németek a továbbiakban is megőrizték a városi tanácson belüli pozícióikat, éppen Schreiber Farkas alábbi példája igazolhatja. A német elem elszaporodásával áll kapcsolatban a XIV. században Pécsett alapított — egyébként magyar szent, Szent László király titulusát viselő — karmelita kolostor is, amely, mivel önálló magyarországi karmelita rendtartomány nem alakult ki, a felnémet rendtartományhoz tartozott. Bár egy panaszlevél szerint a 47 Mályusz E. (1953) 161. 1. 48 Takáts S.: A magyar tőzsérek és kereskedők pusztulása. In: Szegény magyarok. Genius Kiadás, é. n. 136. 1. 49 Holub J. (1960) 189. 1. 3. jegyz. (1369). 49/a A pécsi polgárok egyik — itt nem részletezhető megfontolások alapján 1462-re tehető — levelükben közlik a karmelita rend provinciálisával, hogy az általa Pécsre küldött szerzetest mint a rendház új perjelét a kolostorban élőknek tisztelettel kommendálták. Nem látnak azonban módot arra, hogy akár ez, akár más alkalmas szerzetes együtt élhessen azokkal a magyarokkal („cum talibus Hungaris"), akik most a kolostort igazgatják és számtalan kihágást követnek el. Az odaküldött perjel maga is megtapasztalhatta, hogy köztük javainak és személyének veszedelme nélkül nem maradhat, mivel azok megesküdtek, hogy a továbbiakban egyetlen németet sem engednek be maguk közé („propter jusjurandum per eosdem fratres male inventum, quod nullum vellent per amplius admittere Theutonicorum"). Közli: /. Koller: História episcopatus Quinquecclesiarum. IV. Posonii 1796. 265. L; Hogy ez az etnikai változás csak időleges lehetett, az alább említendő adatokon túl igazolja egy most felfedezett kolostor a XV. század közepe táján olyannyira kezdett elmagyarosodni, hogy szerzetesei állítólag nem is akartak németet maguk közé fogadni — ez egyszersmind a magyar elem gazdasági súlynövekedésének, a patriciátuson belüli előretörésnek közvetett bizonyítéka is lehet —, valójában a panasz nem értékelhető a németek általános visszaszorulásának jeleként. 49 / 3- Annál is kevésbé, mert perjelei — akiket egyébként itt is a német központ jelölt ki — a XV. század második felében és a XVI. század első évtizedeiben is rendre-sorra németek voltak. Bár a pécsi kolostor a rendtartomány 24 háza közül a kisebbek közé sorolható — az 1524-es rendi taxa jegyzék szerint a 17—18. helyen állott —, gyakorta éppen a rend legkiválóbban képzett tagjai kerültek élére. így pl. 1505 és 1508 között az a Johann Zedelmayr volt a pécsi perjel és egyben lektor, aki 1472 és 1482 között végigjárta az erfurti, a bécsi, a páduai és a kölni egyetemeket, tanított az ingolstadti egyetemen, pécsi működése előtt a rendi provinciális sociusa (1488), a bécsi kolostor lektora (1502—1505), utóbb pedig budai perjel (1508—1513) s végül (1513-tól) hoszszú éveken át a rendtartomány legnagyobb kolostorának — a nürnberginek — perjele volt. Példája világosan mutatja, hogy a pécsi német polsupplikáció is: Szentgáli Lőrinc fia Péter, a pécsi karmelita kolostor conversusa 1457-ben kérte a pápát: engedélyezze neki, hogy a Szent Benedek-rendben maradhasson, amelybe önhatalmúlag lépett át. Kérésének indoklására előadja, hogy még ifjú- és tanuló korában, jártas lévén az ácsmesterségben, a pécsi karmelita kolostorban dolgozott („ipse dum adhuc Scolaris et juvenis existens et peritiam artis fabrilis lignorum habens infra dictum conventum in lignis laboraret"). Az akkor perjel tanácsára beöltözött a rend ruhájába és egyideig nyugalomban élt a kolostorban. Időmúltán azonban az őt támogató perjelt — aki beszédét is értette („eius loquelam intelligebat") — máshová helyezték, s helyette olyan perjel került Pécsre, aki a magyar származású kérelmező nyelvét egyáltalán nem ismeri („alter lingue exponentis, qui merus Ungarus est, prorsus ignarus"). Ez megvonta tőle az élelmet és ruhát, s egyéb jogtalanságokkal és zaklatásokkal is ingerelte, amit a kérelmező egyideig türelemmel viselt. Végül azonban belátta, hogy a perjellel és szerzetestársaival, akik közt úgyszólván egyetlen magyar sincs, nem élhet tovább együtt („considerans, quod tarn cum dicto prioré, tam fratribus, inter quos репе nüllus Ungarus erat, non posset animi sui quiete perseverare"). Ezért, tudatlanságtól vezettetve, egyszerűen otthagyta a rendet, visszatért a világi életbe, majd miután bizonyos szerzetesek figyelmeztették a fogadalmából fakadó kötelezettségeire, egy apáttól felvette a Benedek-rend ruháját. Mivel azonban megtudta, hogy a koldulórendekből pápai engedély nélkül nem léphet át egy másik, nem-kolduló rendbe, feloldozást kér meggondolatlan lépésének következményei alól. Változatlanul a Benedek-rendben szeretne azonban maradni, mivel egész Magyarországon mindössze valami három karmelita kolostor van csak s a többi lakói sem tudnak magyarul („lingue Ungarie [így!] ignari"). Roma, apud Sanctum Petrum, 1457. dec. 1. Citta del Vaticano. Archivio Segreto Vaticano. Registri delle Suppliche. Tomo 505. 292 r —293 r .
