Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Természettudományok - Fazekas Imre: Adatok a Dél-Dunántúl Eupithecini-faunájának elterjedéséhez és fenológiájához (Lep.: Geometridae)

50 FAZEKAS IMRE ről kitűnik, hogy a Belső-, Külső-Somogy, Hegyhát és a Völgység, valamint Sárköztől a Dráva árteréig terjedő területek Eupithecini-íaunája, sőt valljuk meg, Insecta-íaunája csaknem ismeretlen. A fenti hiányosságok egyben a jövő feladatait is megjelölik. Mindezek ellenére Dél-Dunántúl az Eupithecini tribus tekintetében Magyarország fajokban egyik leggazdagabb és legkutatottabb tájai közé tartozik. Néhány ritkának tartott, vagy a közelmúltban leírt iaj elterjedésének és fenoló g iájának kérdése A lelőhelyek nagyrésze növényföldrajzilag a Praeillyricumra esik, ahol az erdők főként tölgyfélékből állnak, hasonlóan a Titelicumhoz tartozó Dráva-síkon is (Sziavon tölgyesek). Mivel az egykori kiterjedt erdők helyén ma már agrobiocönózisok dominálnak, csupán három tölgyön élő Eupithecia fajt lehetett kimutatni: E. irriguata Hbn., E. ábbreviata Steph., E. dodoneata Guen. Közülük az évtizedekig ritka fajnak tartott E. ábbreviata Steph. a Mecsekben általánosan elterjedt, de sehol sem gyakori (Fazekas, 1977). A Dráva-síkon nagyobb számban jelentkezik (Gyulai—Uherkovich— Varga, 1974). Areáját tekintve több szerző (Gyulai—Uherkovich—Varga, 1974) szubmediterrán fajnak tünteti fel, pedig Németországon át egészen Dánia északi területéig kimutatták (Juul, 1948; Bergmann, 1955; Koch, 1961). Prout (1915) idevonatkozó adatai alapján Transkaukasiaból is bizonyított. A fentieket figyelembe véve expansiv típusú, hohmediterrán íaunaelemek (de Lattin, 1967) kell tekintenünk. Az ábbreviata röpülési ideje lényegesen módosult az eddigiekhez viszonyítva, amelyet Balogh Imre fénycsapda vizsgálataiból igazolhatunk. A Mecsek környéki adatok szerint a faj március végétől május végéig röpül. Május elejére vonatkozó bizonyító példányok Burgenlandból is vannak (Kohfidisch Bald. Ausztria, 1958. V. 5. leg. Vssekkutz. coll. TTM Buda^st). A szintén tölgyön élő E. dodoneata Guen. kevesebb lelőhelyről ismert mint az ábbreviata (pl. hiányzik a Villányi-hegységből). Leginkább a Keleti-Mecsek gyertyános-tölgyeseiben röpül. Az eddigi vizsgálatok szerint egy héttel korábban jelenik meg, mint az ábbreviata. A három tölgyfogyasztó faj közül az E. irriguata Hbn. a legritkább, s csak a Mecsekből ismert. Két április eleji bizonyító példányunk van (coll. Komlói Múzeum). A középnémetor-" 1-ji adatok (Bergmann, 1955) szerint a szubborcalis kor maradványa. Norvégiából, Finnországból nem ismert, de Svédország déli részéről kimutatták (Juul, 1948). Jellegzetes színező elemei a dél-dunántúli Eupithecini-iaunánák a fenyőféléken és Juniperus communison élő fajok. A Darány környéki ősborókás, amely feltehetően a pleisztocén korból fennmaradt növénytársulásnak tekinthető, két Juniperuson élő faj lelőhelye: E. intricata Zett, és E. sobrinata Hbn. Az intricata, amelyet Kovács L. (1957) reliktum fajnak tart, a Dunántúlról még a fenyőfői ősfenyvesből ismert (leg. Tallós, P.). Újabban a Kőszegihegységből is kimutatták (Rézbányái, 1974).' A budapesti Természettudományi Múzeum Állattárában lévő darányi bizonyító példány megegyezik a Kárpát-medence egyéb populációival (Ausztria, Retyezát, Eperjes), amelyek egyöntetűen a ssp. arceuthata Frr. jegyeit viselik. Berlin és Jéna környékéről valamint Finnországból szintén az E. intricata arceuthata Frr. bizonyított (Juul, 1948., Bergmann, 1955). Ettől lényegesen eltérő forma röpül Boszniában, amely kisebb méreteivel és világosabb színével különbözik a fentiekben említett populációktól. [Az intricata arceuthata újabb darányi előfordulását Uherkovich Ákosnak e térségben folytatott gyűjtései újból megerősítették.) Az E. Sobrinata Hbn. a Dél-Dunántúlon szórványos előfordulású, az ősborókás területén szeptember második felében nagy tömegben repül. Fenyőféléken élő fajokat a Mecsek hegységből és a Dráva-síkról lehetett kimutatni. Legelterjedtebb a fiatal fenyőhajtásokat fogyasztó E. indigata Hbn., amely minden bizonnyal adventiv elem, hasonlóan mint az E. pini Retz., s az E. tantillaria Bsd. A püspökszentlászlói fénycsapda vizsgálatok során a tantillaria a leggyakoribb Eupithecia fajnak bizonyult, míg a Dráva-síkról ezidáig csak egy példány ismeretes (Uherkovich, 1972). Meglepő az E. lariciata Frr. tettyei előfordulása. Biotópja meleg, száraz mikroklímájú, délre néző mészkősziklás, pusztafüves lejtőkkel, karsztbokorerdővel váltakozó terület merőben más mint az eddig kimutatott magyarországi lelőhelyek (Magas-Börzsöny, Északi-Bakony, Kőszegi-hegység). Újabban a mátrai Eupithecia anyag revíziója közben is megtaláltam (Rudolf tanya, 1975. VII. 5—14. fénycsapda, gen. prep. Fazekas I. No. 535. coll. Mátra Múzeum). Mivel eddig csak egy példánya került elő Mecsekből (Tettye, 1974. VII. 19. leg. Uherkovich, Á., gen. prep. Fazekas, I. No. 352., coll. JPM), a tettyei és darányi lariciata „populációk" ökológiai viszonyainak további vizsgálata feltétlenül indokolt, bár a begyűjtött példányok morfológiailag és a genitalia tekintetében teljesen azonosak. Munkám során külön problémát jelentett a régebbi gyűjtésű absinthiata és innotata csoport tagjainak szétválasztása. A fentieket nehezítette az irodalmi adatok egyeztetése is. így előfordult, hogy az irodalomban említett, Kovács Lajos által határozott E. catharinae Vojnits (Uherkovich, 1972) E. absinthiata Cl.-nek bizonyult (Gilvánfa, 1970. VIII. 15. leg. Uherkovich, Á., gen. prep. Fazekas, I. No. 524., coll. JPM). Az absinthiata csoport problematikáját csak növelte az a tény, hogy a rendkívül precízen gondozott és nagy Eupithecini anyagot tar-