Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Természettudományok - Uherkovich Ákos: Adatok Baranya nagylepkefaunájának ismeretéhez VII. Kisvaszar környékének nagylepkéi (Macrolepidoptera)

BARANYA NAGYLEPKÉI VII. 35 valószínűleg nem hatol fel a magasabb régiókba, s az ország déli részének megfelelő élőhelyein gyakori lehet (13. ábra). Lomographa cararia Hbn. — Euroszibiriai elterjedésű, valószínűleg Sibylla-típusú elem (Varga, 1963, 1964b). Bár adatainak száma az utóbbi időben gyarapodott (Balogh, 1962; Uherkovich, 1972, 1975b, 1977; Jablonkay, 197A; Rézbányai, 1974), hazai elterjedési képe lényegében változatlan (csak valamivel kiterjedtebb) a korábbiakhoz képest: Dél- és Nyugat-Dunántúl, valamint Északkelet-Magyarország a Bükkig. A két elterjedési góc között meglehetősen nagy a távolság. Eddigi adatai alapján nagy nedvességigényű faj, amely patakparti és mocsári füzesekben, égeresekben, olykor gyertyános-tölgyesekben él. Egyelőre meglehetősen lokális előfordulású, egyes helyekről viszont számos példánya ismert, például Kaposvár és Gilvánfa környékéről (14. ábra). Cepphis advenaria Hbn. — A Dunántúl, a Középhegység és az Alföld északkeleti részén él, eddigi megfigyeléseink szerint üde lomberdőkben (gyertyános-kocsányos tölgyesek, esetleg bükkösök) fordul elő. Kadsila (1962) jelen századi terjedését bizonyította Finnországban, hazai terjedésével kapcsolatban határozott bizonyítékaink nincsenek (15. ábra). Eilicrinia trinotata Metzn. — A recens terjedésnek hasonló példáját mutatja ez a faj is, hasonlóan a Lomographa cararia Hbn. terjedéséhez, viszont ökológiai igényei tekintetében erősen eltér attól. E faj dél-délkeleti irányból érkezve hódította meg a Kárpát-medencét, először az Alföldön bukkant fel, leggyakoribbá az Alföld peremén vált. Térnyerési kísérleteinek egyelőre gátat szabnak a Középhegység magasabb vonulatai, illetve a számára ökológiailag alkalmatlan beerdősült vidék (a Mecsek— Tihany—Vértes vonala). Lelőhelyeinek zöme az Alföldet szegélyező peremvidékre esik, illetve magán az Alföldön van. Baranyában és a Balaton környékén több lelőhelye van, de ezeken a helyeken jóval ritkább (Balogh L, 1962; Rézbányai, 1972; Uherkovich, 1975b). A kisvaszari fénycsapda is csak egy (feltehetően elkóborolt) példányát fogta meg 1968-ban. Ez a környék létfeltételeit nem biztosítja és megtelepedésének esélye minimális (16. ábra). Poecilopsis pomonaria Hbn. — Korábban „klaszszikus" gyűjtőhelye volt Budapest környéke (Issekutz, 1954), de ismerték Pécsről is (Kovács, 1953). Gilvánfán 1972 márciusában gyűjtöttem számos példányát(Uherkovich, 1975b, 1977), Nattán Kaposvár körül gyűjtötte (coll. Janus Pannonius Múzeum, Pécs). Az Északkelet-Alföldről, Lónyáról is ismert (Varga Z. szóbeli közlése). Az országos fénycsapda-hálózat csak két helyen gyűjtötte: Várgesztesen és Kisvaszarban (17. ábra). Feltételezhető, hogy fényre meglehetősen kevéssé reagál, illetve különleges körülmények szükségesek ahhoz, hogy rajzása meginduljon (hasonlóan számos Notodontidához, vö. Uherkovich, 1976a). Perconia strigillaria Hbn. — Első hazai példányai Sopronból kerültek elő (Issekutz, 1956). A Mecsek-hegységben Zobákpusztán, Pécsbányán (Balogh L, 1965) és Komlón (Fazekas, 1976) fogták. Gyűjtötték még a Kőszegi-hegységben (Rézbányai, 1974), valamint Bakóca és Kisvaszar térségében és az eddigiektől elszigetelten az ország északkeleti részén: Felsőtárkányban (Fazekas, 1976), Tárcáiban (Gyulai—Uherkovich—Varga, 191'4) és Bodrogszegin (coll. Gyulai). (18. ábra). Repülési ideje rövid, május-június fordulóján néhány napig tart (19. ábra). Zanchgnatha tenuialis Rbl. — Kovács (1958) megfelelő adat híján törölte a hazai nagylepkék közül. Csak az utóbbi években derült fény arra, hogy hazánk déli részén széles körben elterjedt és egyes helyeken gyakori ez a kis bagolylepke. Egyetlen kisvaszari példány alapján Gozmány (1970) említi újra hazai előfordulását. Ott azóta sem került elő belőle újabb példány, viszont a Drávasík számos helyéről sok példányban került elő (Uherkovich, 1972, 1975b; Gyulai—Uherkovich—Varga, 1974), egyetlen példányát a rábatamási fénycsapda is megfogta (coll. Nattán) (20. ábra). Plusia chryson Esp. — Ennél és a következő fajnál szintén rendkívüli módon megnövekedett az ismert lelőhelyek száma. Kovács (1953) még csak Kaposvárról említi, később már Szécsényből és Pálházáról is (Kovács, 1956). Később egyre több helyről került elő: Jósvafőről (Varga, 1962), a Bükk-hegységből (Jablonkay, 1964, 1974; Balogh L, 1967), Mátraházáról (Jablonkay, 1972), a Bakonyból és a Kőszegi-hegységből (Rézbányai, 1973, 1974) és a Drávasík több pontjáról (Uherkovich, 1972, 1975b). Számos új helyen fogták fénycsapdák is a Dunántúlon és a Középhegységben (21. ábra). Nedvesebb erdők nyiladékjaiban, ritkás erdők aljnövényzete között él. A fényre — mint a Plusiinae alcsalád számos tagja — kevéssé érzékeny, gyűjtéseink azt bizonyítják, hogy higanygőzlámpával nagyobb sikerrel gyűjthető. Chrysaspidia bractea Schiff. — Kovács (1953) még csak egyetlen „Pest környékéről" származó adatot publikált, később néhány újabb adata vált ismertté: Szécsény, Bükk-hegység (Kovács, 1956; Jablonkay, 1964; Balogh I., 1967), Börzsöny (Vojnits, 1957), Mátraháza (Jablonkay, 1974) és Kőszegi-hegység (Rézbányai, 1974). A fénycsapdák közül a kunfehértói, mezőcsáti és kisvaszari fogta meg (22. ábra). Egyetlen kisvaszari példánya — melyet 1973-ban fogott meg a csapda — következtetésekre nem ad okot, tekintve, hogy ez a faj is a vándorlepkék közé tartozik. Eüblemma arcuinna Hbn. — Kevés hazai lelő-