Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Hegyi Lóránd: Korniss Dezső: Tücsöklakodalom (Képelemzés)

KORNISS DEZSŐ: TÜCSÖKLAKODALOM 325 — kétértelműségük műstruktúra-alkotó érvényességgel való megtartásával — Picasso távoli szellemi hatását is jelzik. A Tücsöklakodalom nagy öszszefoglaló művészi teljesítménye esetében azonban talán túlzás lenne csak ezt a — valóban meglévő, de jóval áttételesebb — hatást, szellemi rokonságot kiemelni.

9 Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a háború utáni évek feltörő vitalitásának, feltáruló lehetőségeinek hangulatában Picasso 1946-os Életöröm festménye és Korniss 1948-as Tücsöklakodalma között — a már korábbi szellemi kapcsolat alapján is — bizonyos hangulati-jelentésbeli kapcsolat feltételezhető. Ugyanakkor, mint majd az elemzés mutatja, Picasso közvetlen, egyértelmű mediterrán vitalitása korántsem azonos Korniss művének hangulati-jelentésbeli összetettségével. A Tücsöklakodalom kiemelkedő jelentőségére — Korniss életművén belül — még visszatér a dolgozat. Az eddig felvázolt lehetséges összefüggések és — a Korniss életműben lévő — előzmények csak a konkrét képelemzésben kaphatnak értelmet. A mű előzményeinek áttekintése korántsem jelenti azt, hogy ezen előzmények és európai művészeti összefüggések kijelölik a műelemzés célját, irányát. Egyszerűen csak a kép elfogulatlan elemzéséhez szükséges néhány tényszerű adalék, előzmény ismertetésére szorítkozhat ez a bevezetés. A mű készítésével egyidőben vagy közvetlenül előtte a Kornisst foglalkoztató festői problémák áttekintése talán nem volt felesleges. Ez nem jelenti azt, hogy az elemzés célja ezeknek a törekvéseknek az összegezését mindenáron belelátni a műbe, ezen megoldások szintézisének tekinteni a Tücsöklakodalmat. Sőt, inkább a kép teljesebb megközelítését segíti elő az 1944—48 közötti művek vázlatos áttekintése — a Kornisst akkor foglalkoztató festői problémák bemutatása érdekében. E művek néhány problémáját kiemelve talán plasztikusabban kirajzolódik az az alkotói igény, mely létrehozta a Tücsöklakodalom с képet. Magát a művet, mint egyedi-konkrét vizuális struktúrát — ebben az összefüggésben elhelyezve — már önmagában próbálja kibontani az elemzés. II. Az esztergomi Balassi Bálint Múzeum tulajdonában lévő, 1948-ban, olajjal vászonra festett. Tücsöklakodalom címet viselő kép méretei: 120—300 cm. A kép tehát alapvetően horizontális felület, melynek magassága úgy aránylik hosszúságához, mint 2 az 5-höz. A hangsúlyozottan horizontális képmezőt egy felső és egy alsó mezőre osztja a 9 Képzőművészeti Almanach 3. Corvina 1972. Szabadi Judit: A szentendrei művészet Kiállítás a székesfehérvári Csók István Képtárban, 16. old. kép egész hosszában végighúzódó vízszintes tengely, 3/2 arányban. A tengely által kijelölt alsó képmező magassága úgy aránylik a felső képmező magasságához, mint a felső képmező magassága az egész kép magasságához. (Azaz a 2:3 = 3:5 arány érvényesül a magaságok arányaiban.) Korniss az aranymetszés arányait csak a magasságok arányaira alkalmazza (mivel 300 cm hosszúra méretezte az arány szerint 192 cm-es hosszméretet). A felső, nagy, világoskék mező és az alsó szürke sáv találkozásában (— melyet nem hangsúlyoz külön vonal, éles, intenzív csík, mint az 1949-es Tánc című képen, vagy az 1950-es, két változatban megfestett Szerb temető című képeken) — alakul ki az a sajátos, különös tér, melyben a képi „történés" lezajlik. A két felület találkozása a rendező és értelmező tengely; egy olyan szükségszerű pillanat terének (színhely-пек, a mozgás öntörvényű megkötöttségének, vagy más oldalról a színenergiák összeütközésének és dinamikus egyensúlyának) alapvető eleme, mely térben a kornissi lények megjelennek, egymással sajátos viszonyba kerülve vizuális összefüggéseket formáznak. E lények mozgása, mozgásuk összerendezettsége és az összerendezettségen belüli feszültség, dinamika a kornissi vitalitás (mely a mű keletkezésének idejében fokozottan kibontakozhatott) és a logikus szerkesztetteség szintézisében valósul meg. A játékosság és a játékosságban megnyilvánuló zeneiség a népművészet formaépítésének, ambivalens metamorfózisainak, fantáziájának elemeit és komponálásmódjainak tanulságait forrasztja egybe a precíz, rafináltan kiegyensúlyozott konstruktív képépítés és a konkrét-vizuális képfelfogás primer dekoratív látványában (látványiságában). A mű lényege, úgy tűnik, éppen a konkrét vizualitás (minden allegorikus-epikus-irodalmi utalástól mentesen) felépülő immanens képstruktúrája: az önálló képi értékkel rendelkező, élesen elváló színmezők egymáshoz és a kép egészéhez való viszonya. A képmezőt két vízszintes sávra való felosztás olyan egyértelműséggel hat, hogy a középső ultramarinkék-szürke-fehér-kobaltkék színmezők, valamint a jobb és baloldali fő figurák átlépése, áttáncolása ezen a vonalon erős képi feszültséget teremt. Fokozza ezt a kisebb „lények" szabályos elhelyezése e vonalon: hat kisebb, szürkékkel, kékékkel, fehérrel, vörössel, zöldekkel és feketével mintázott bogárszerű, groteszk élőlény sorakozik egymás mellett. Színeik intenzitása és szaggatott ritmusa, a sötét és világos felületek ellenpontozott elhelyezése a kisebb foltokban ellentétbe kerülnek az előtér egységes szürkéjével, melynek homogén és állandó intenzitású felületét csak a központi kompozícióegység vörös-fekete-fehér-kék színei törik meg. A kis figurák önmagukban is egy zárt sort alkotnak. A bal és a jobboldalon egyaránt fekete-fehér-cinóberpiros színekkel festett figurák áll-