Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Aknai Tamás: A képző- és építőművészeti szintézis problémája II.

234 AKNAI TAMÄS a korstílusként objektíve döntő befolyással bíró funkcionalizmus — mindahány ellentmondásával egyetemben — a művészi tevékenység értékskáláján kifejezéstelenné tette. Ott, ahol a tudománytörténet megkérdőjelezi a funkcionális építészet társadalomfilozófiai és szociológiai szempontból is kikezdhető mivoltát, a társművészetek autonomitása már új minőségű alkotói magatartásra koncentrál, ami lényegét tekintve összefoglalható a művészet önvizsgálatának feladatával. Akkor, amikor az építészetelméletben a formálás, anyag, szerkezet gondján túl a tartalmi kérdésekre esik a súly, a feladat ideológiai összetevőket is tartalmazó milyenségére, akkor egy meghatározott időszak, jelesül a hatvanas évek végén az önvizsgálat általános módszer, olykor direkt, tárgyias közlés lesz. A szakirodalomban az már kétségtelenné vált, hogy a historizmus ornamentika-álarcosbálja és a Jugendstil elködösítette azt a folyamatot, melynek egyik nehezen megragadható mozzanata a dezintegráció.

9 A „vissza a kézműves műhelyhez" kérészéletű jelszavát a tömegigény kialakította ipari-technikai civilizáció csak ellentmondásokkal töltve hajthatta volna végre. Ez a jelszó már a 19.. század második felében sem volt képes programként hatni a házépítés, bútorművesség, textilművészet területén, a gyáripar megteremtette társadalmi művészet már olyan erős volt. Átmeneti jelenségekként természetesen éltek még a 19. század humanisztikus allegóriáitól átlényegített törekvések. Ezt a terhet a historizmus forma-arzenálja vagy a szecesszió előbbivel ellentétes időtlen „nemzeti"-je egyaránt hordozta. Akkor tehát, amikor valamely jellemzően huszadik századi „egységesülési tendencia" töltését vizsgáljuk, abba mindenképpen bele kell érteni, hogy a huszadik század húszas éveiben már újabb ellentét alakult ki a kollektív-ipari-techníkai alapú építészet és alkalmazott művészet, valamint az individuális-szimbolikus, kézműves módszerekkel létrehozott festészet-szobrászat között. És hiába tartozik a két világháború közötti alkotások java része az „architektonikus" jelzővel jellemezhető művek kategóriájába, a jellemzés csak közelítő-metaforikus marad, mert a műveknek ez a nagy csoportja úgy „architektonikus", hogy az építészettel alkotó kapcsolatba sohasem került. A kijelentés érvényét természetesen kissé módosítja az esetenként építészetben és festészetben-szobrászatban megjelenő szintézisteremtési szándék, valamint az a tény, hogy a konstruktivizmusban, mint szellemi táptalajban az építészet számára számos megújító stimulus rejtőzött. A st. galleni főiskola belsőépítészeti kialakításában a „Zeitgebundene"-korszerű művészeti alkotások egy ugyanehhez az idő-szelethez kötődő építészeti műben kapnak helyet. Típusok szerint 9 Aknai Tamás : A képző- és építőművészed szintézis tudománytörténeti problémái. JPM Évkönyve 1974. jellemző és korszakmeghatározó művek azok, melyek az építészeti környezetben belső arányokat, anyagok ellentétes jellegű felhasználását, szín- és formakontrasztokat emelnek ki. Számbavételükkel a műalkotásnak építészeti konstrukcióban való elhelyezéséhez kapunk normatív mutatót. Műkritikai szempontként is érvényesíthető lehetne például a Kemény Zokon alkotta lépcsőházrelief architektúrába illeszkedése során adódó felismerés; az, hogy a relief-konstrukció változatos nagyságú négyzetes elemei, a formázott betonba ágyazás során kialakuló szögletes keret-kontúrok az építészeti együttes egészének formálási sémáját idézik meg, s így nemcsak optikailag, hanem szellemileg is kapcsolatokat nyomatékosítanak a külső és belső kialakításának nyomonkövetésekor. Alicia Penalba főhomlokzat előtti betonszobrai ősi csontmaradványokként, lecsupaszított plasztikai alap jelentésekként a szerves élet kezdetére és végére utalnak, ebben az értelemben érvényes lebontottságuk ellenpontkét szolgál a zsaluzott betonfelület felépítettségével szemben, egymással kapcsolódó organikus alapformáik, „sokszerűségük" kiegészíti, teljessé teszi a homlokzat egységét, tömeget állít a felület elé, plasztikai mozgalmaságot szegez a statikus alakítottságra, a szabad alakítás példáját fűzi össze a lépcsőház, betonfelület és terméskőfal szigorú célszerűségével. Az integrációs alapgondolat egy harmadik változata Hans Arp-é. Arp „Egymás fölé helyezett csészeformák" című szobra (Schalenbaum, Coupes superposées), mely a központi udvarban foglal helyet, átmenetet kínál a kert-természet és az architektúra között. A szobor szabálytalan profilú csészeformái organikus eredetre utalnak, átmetszéseik, emeletes egymásrahelyezésük azonban már egy hangsúlyozott emberi cselekvésnyom, építés és szervezés metaforája, s ebben az értelemben újabb átszállás az építészeti mű, az egyetem architekturális megoldásainak elfogadása felé. Miro és Tapiés művei meghaladják a kiállítótermi értelemben vett individuális alakítási gondolatot, műveik monumentális, egységes tereket meghatározó feladatokat töltenek be, legyen szó a főépület nagytermének frízéről Miro esetében, vagy az olvasóterem egyik falát képező rusztikus formálású ősi „elzártságképzeteket" keltő szimbolikus falfelületről, Tapiés művéről. A példák sorolása közben óhatatlanul meg kell állapítani, hogy a művek egyenként speciális elbírálást követelnek, egyenként más és más kritikai vagy minősítési szempont kiemelését igénylik, minthogy más és más plasztikai-emocionális jelentést — individuális közlést — hangsúlyoznak. Az építészeti műben, az egyetemi komplexumban érvényesülő design-esztétika, mely a prefabrikált alkotórészek meghatározott elemi értékéből öszszegződik, nem elégséges az integráció szükségszerűségének, de szükségtelenségének bizonyításához