Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)
Néprajztudomány - Bosnyák Sándor: Baranyai betyármondák
BARANYAI BETYÁRMONDÁK 199 3. Ennek téglás volt a mestersége és pandúr lett. Azt mondja, hogy ő a Patkót élve megfogja. Akkor volt kilencszáz forint kitűzve a Patkó fejére. Hallotta talán a nótát is. Kilencszáz forintért pedig említettem már, hogy a bírót agyonlőtte a feleségével együtt. Azt is azért lőtte agyon, a kilencszáz forintért. Elkezdtek beszélgetni, mint mi beszélgetünk és azt mondja a bíró: — Kilencszáz forintért én is megfognám, ha megfoghatnám Patkót. Hát ez már elég szó. Ezért lőtték agyon az utca közepén. Akkor mindjárt nem lőhette agyon a bírót, mert egymaga volt és fegyver nem volt nála. Akkor elkészültek és eljöttek, fényes nappal végezték ki őket azért az egy szóért. Ez meg, ez a pandúr ezért mondta, hogy kilencszáz forintért ő élve megfogja. Azt mondta, hogy ő mellé adjanak nyolc válogatott embert, amilyent ő választ. Ő lesz a kilencedik. Élve meghozzák Patkót. Na aztán mentek az erdőbe. Tanyák voltak mindenfelé. Egy birkatanyán fent voltak a birkaakol padlásán ezek a betyárok. A pandúrok meg aztán jöttek. — Ej ni, milyen bárány, milyen bárány 1 , fekete bárány, cifra bárány, mindenfelé — egyik aztán feltekint, nyitott volt a birkafészer, mind alámentek, nem volt berakva, pajtaszerű volt, meglátta őket, elkiáltotta magát: — Itt a Patkó! Futóra, mind a fák mellé ugráltak, úgy lövöldözték egymást. Na de nem tudták őket sérteni. Ezek a fák mellett, azok meg hát a birkaakol padlásán. Egyszer Patkó lejött. Lesompolygott azonban már akkor lassan a többi is a másik oldalon. Azok is a fák mellé húzódtak, úgy lövöldözték egymást. Patkó egyszer megsokalta, odament ehhez a tégláshoz: — Menj el — azt mondja — barátom haza, mert teneked nyolc élő gyermeked van. Te menj el haza. Nem elég szép szó ez? Az meg meglőtte a Patkót mellbe, dirr-durr! De fújhatta, azon acélmellény volt. Nem mondom, azért meghanyatlott. Elugrott egy fa mögé, bele a téglásba. A téglás bukfencet vetett. Négyet agyonlőttek belőlük, csak öten mentek a pandúrok, akik elfuthattak. 4. A puszta és a falu valamikor egybe volt. Patkó Bandi és társai bementek az urasághoz. De olyan erős volt az uraság, hogy földhöz verte őket. Kint állt az öccse, akkor szólt neki: — Öcsém gyere be, mert a kutya mindnyájunkat földhöz ver ám! Olyan erős volt az uraság. Ez akkor bement, aztán odaverte az uraságot a földhöz. Azt mondta: — Állj ki bátyám, mert valaki jön. Az egész falu összejött. Kapával, kaszával, revorverekkel, vellával, bicskával, kinek mije volt. Kiment Patkó. — Hát emberek, maguk látom ezt az uraságot védik nagyon. Hátha most maguknak netalántán lepörkölik a falujukat, akkor az uraság fölépítteti mindenkinek a házát? Hát bizony nem. És a másik az: maguk minket meg akarnak fogni. Lehet, hogy megfognak, mert sokan vannak, de aközben, mire maguk minket megfognak, maguk közül sokan meghalnak, mire meg tudnak fogni, ha megfognak. És annak a családját eltartja az uraság, annak a gyerekeit? Ugye nem. Hát akkor miért védik? Hát tudják mit emberek, nem bántunk senkit, nem lövünk senkire, még maguk nem kezdenek. Na akkor megnyílott a sorfal, Patkó ment elől, a többiek utána, a népek csak adták az utat nekik. Mert az öregek azt mondták: — Igazat beszél, ennek van igaza. Mitől féltjük mi ezt a kutyát, ezért jöttünk mi ide?! És akkor utat adtak nekik, nem lett semmi az elfogásból. 5. Ez szintén Patkóval történt. Akkor is az út mellett voltak valahol, hallanak egy nagy sírást. Az öccse állt kínt a poszton, mert egy mindig posztot állt. Az öccse volt kint, a Csorba Miska. Az unokatestvére volt a Patkónak, unokák voltak. Hát Patkó felébredt, meghallja a sírást. Kérdi az öccsét: — Micsoda sírás ez? — Nem tudom bátyám, de női hang és közeledik, mindig közeledik, de még nem látom. — Na gyere be, majd kiállók én. Bejött, kiállt ő, Patkó Bandi. Másképp János volt a neve. Nem tudom, miért mondják Bandinak. Hát jön egy asszony, de nagyon sír. — Mi a baj komámasszony, mi lelte, bántotta valaki? — Dehogy bántott komámuram, egy kislányom meghalt, most már harmadnapja, aztán nem temeti el a pap. — Hát miéit? — Nem bírok neki fizetni, napszámba le akarnám dolgozni, de azt mondja, hogy őneki nem kell napszám, készpénz kell őneki. — Á — azt mondja — most ha kifizeti, máma, akkor mikor lesz eltemetve? — Már — azt mondja — akkor délután lesz temetve. — De el legyen komámasszony, mert mi itt dolgozunk az erdőn és mi is akkor felhagyunk a munkával és elmegyünk a temetésre. Adott neki — mennyi pénzt, mennyit se, csak hát nem éppen annyit, amennyi kellett, hanem, hogy még maradjon is, többet. Elment az asszony haza. Kifizette a papot, minden. De ezek akkor már elhurcolkodtak szépen a
