Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 17-18 (1972-1973) (Pécs, 1975)

Művészettörténet - Hárs, Éva: Kmetty János művei a Janus Pannonius Múzeumban. (Gyűjteményismertetés)

KMETTY-MÜVEK 269 kai szerkesztett, a testek tömege síkokra bontott. A tér- és tömegarányok kifejezői a pozitív és negatív formák s a színek váltakozásai. Jóllehet ezek az arányok, szín- és formabontások és kapcsolódások pontosan számított rendben kerültek a helyükre, ott mégis eleven, mozgalmas képpé összegeződtek. E mozgalmasságnak egyik titka talán éppen a sík-ábrázolás, a széttördelt felületek játékossága — helyesebben: játékosnak tűnő, szabályos rendje. A művész — a kubista képszerkesztés elvei szerint — kiteríti a testek felületét. Egyszerre s együtt láttatja az asztal oldalát és felső lapját, a korsó szájának öblét, az asztalkendő hullámzó redőinek külső és belső felületét. Ez az „egyszerreláttatás" megköveteli, hogy a kompozíció lényegretörő, tömör felépítésű legyen és szigorú rendet tartson. A tekintet így együtt fogja fel a kép harmóniáját, érzelmi és racionális tartalmát. Valójában a „csendélet" műfajához kell sorolnunk azokat az alkotásokat, amelyek egy-egy intérieur részletét — többnyire a művész festőállványát, szobája egy-egy bútordarabját — emelik hangsúlyossá. A hagyományos virág-, vagy gyümölcs-csendélet motívuma helyébe így a szobarészlet, vagy a bútordarabon elrendezett használati tárgyak együttese lép. Kmetty János tehát nemcsak a síkok, terek felbontásával, geometrikus szerkesztésükkel maradt hű a kubizmus elveihez, hanem a csendélet-műfaj újszerű, tágabb értelmezésében is. Múzeumi gyűjteményünkben a „Csendélet festőállvánnyal", — „tükörrel", — „sublóttal", — „tükörasztalkával" variációinak több kitűnő változatát őrizzük. Az 1950—51-ben készültek nagyobb része pasztell. Ezeken a szigorú szerkesztést a kréta bársonyos felülete egy kissé feloldja és lágyabb hatást eredményez. Ilyen a nagyméretű „Vörös kancsó" című kép (18. sz.). Egyik-másik ilyen csendéleten a festőállvány előtt a művész alakja is megjelenik, vagy az állványon lévő festmény, az asztalon elhelyezett szobor éppen a művész arcképe. (51, 52, 53. sz. képek.) A soha nem szűnő igényes önkontrollnak, a folyamatos műhelymunkának jellegzetes példái e képek. A művész korai tájképei közül két olajfestményt mondhat magáénak a Képtár. Az egyik a 20-as évek elején készült „Falurészlet" (3. sz. kép), jellegzetes, konstruktív szerkesztésű. A háztetők és homlokzatok geometrikus síkokat bezáró felületei között az alacsony fák széles lombja gömbökké egyszerűsödik, a magasbanyúló nyárfák a kompozíció függőleges irányú ellenpontjait biztosítják. Bár a falusi tájrészlet ábrázolása érzelemgazdag, a művész és táj közötti belső kapcsolat nyilvánvaló, mégis elsődlegesek a képnek ama tulajdonságai, amelyek a tudatos komponáltságra, a látványtól elvonatkoztatott, összegező képfogalmazásra vonatkoznak. A másik festmény a „Szentendrei utca" című, amelynek egyik változata szerepelt az 1937. évi, Frankéi Galériában rendezett kiállításon. A múzeumi kép is feltehetően e kiállítást megelőzően készült. A jellegzetes alacsony házak, kis ablakos homlokzatukkal, elnyúlt kerítésükkel itt széles teret ölelnek körül, amelyet a középtől kissé balra emelkedő villanypózna hasít ketté. A téren két alak — egy férfi és egy nő — halad át, s ezzel az álmos, kisvárosi nyugalom egy kevéssé kimozdult tespedtségéből. A kompozíció súlypontja ennél a leíró tartalmú ábrázolásnál is a kép közepére koncentrál. Az átlós vonalak metszéspontjába kerültek a figurák, előttük emelkedik egy karcsú, magasba szökkenő fa, amelynek lombja rávezeti a tekintetet a házak fölött, messziről idelátszó templom tornyára. 1949—51 közötti időre tehető a nyári pihenések időszakának néhány friss akvarellje. Láthatóan könnyed, gyors alkotói gesztussal születtek, vibráló, vidám kék és zöld színeikkel betöltve a papírlap teljes felületét. Az akvarell gyors technikát igénylő, friss módszere azonban nem gátolta a művészt abban, hogy e képek is gondosan felépített, szerkesztett alkotások legyenek. A közvetlen látvány itt is csak a gondolatot elindító festői élmény alapja volt, a művész azt saját, belső látása szerint fogalmazta át. (25, 27. sz. képek.) A figurális ábrázolások között első helyen kell kiemelnünk a „Nő pohárral" című festményt, amelyet múzeumunk 1972-ben szerzett meg a Képtár állandó kiállításának gazdagítására. Ez a remek alkotás ma már az életmű egyik főművének tekinthető, s az 1914—16-os évek hazai haladó szellemű művészetét reprezentálja. Azonos festői felfogást tükröz Uitz Béla, Bortnyik Sándor aktivista korszakának műveivel. Expresszív hatása kemény fény-árnyék ellentéteiben nyilvánul meg. Ugyanakkor az arc és a ruha megfogalmazásában már a konstruktív szerkesztés iránti igény lép előtérbe. E portréhoz képest hagyományos szemléletű az 1937—38-as évekre datálható „Móricz-néni konyhája" című olajfestmény. Egyik változata ugyancsak szerepel a Frankéi Galéria 1937. évi Kmettykiállításán. A gyűjteményünkben lévő kompozíció egyszerű konyhabelsőt ábrázol, amelynek mélyén tűzhely előtt álló, kendős asszony áll, a szemlélőnek hátat fordítva. Az előbbi kép expresszivitásával szemben itt nyugalom árad, a hagyományos perspektivikus ábrázolásmód érvényesül. A tárgyak elrendezésében, a „téma" megfogalmazásában azonban a művész ezen a képen is szigorúan szerkeszt, hangsúlyoz, kiemel a tartalmi szükségesség szerint. Kmetty János kalapos „Önarckép"-e 1967-ben, a Művelődésügyi Minisztérium vásárlásaként került a múzeumi gyűjteménybe. A hatvanas évek derekán készült portré is bizonyítja, hogy az ifjú-