Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 16 (1971) (Pécs, 1972)

Néprajztudomány - Öhler, Anna: Német ráolvasókönyv Pécsváradról

2l8 ÖHLER: DEUTSCHES BRAUCHBUCH az ezekben olvasott reális módokat használta. Ezek orvosok vagy a gyógyítás terén tapasztalatokkal rendelkező emberek leírásai lehettek különböző betegségekről, mert ő teákat, borogatásokat is javasolt. Ez a változás ebben a ráolvasókönyvben is megfigyelhető. Weibl Jánosné sokat járt ehhez az asszonyhoz. Segített neki a házi munkákban, és a ráolvasások is felkeltették érdeklődését. Elkezdte ezeket lemásolni, de csak, mert érdekelte a téma. Idegeneket soha nem gyógyított, habár hitt e ráolvasások gyógyító erejében. A családban, ismerősöknél is csak néha használta. Fő érdeme az, hogy leírta ezeket, ezzel megmentette azt az utókor számára, mert Juli néni hagyatékáról, könyveiről senki nem tud, rokona, ismerőse sem él már. E kézirat szerzője vallásos asszony volt. Ö maga állított össze imákat. A templomban, temetéseken, körmeneteken előimádkozó volt, vagy az övéit mondta el. Sok éneket és mesét tudott. Ha kiment az utcára, gyerekek vették körül, hogy meséljen nekik. Esténként vacsora előtt nem gyújtották meg a lámpát. A konyhában jött össze a család, esetleg rokonok, ismerősök. Ültek a félhomályban és énekeltek, vagy Kati néni mesélt nekik. Vacsora és lámpagyújtás után fonni, kötni, tollat fosztani jártak, ahol folytatták az éneklést, mesélést. Mindenki nagyon szerette és hívta, mert ahol ő megjelent, ott mindenki vidám volt. A gyerekektől a legidősebb emberig mindenkit szeretett és értett a nyelvükön. Mindig vigasztalta a többieket. Az utóbbi időben sokat betegeskedett, de akkor sem nyugodott. Életének utolsó éveit azzal töltötte, hogy emlékezetből leírta azokat a verseket, énekeket, imákat, amelyeket fiatar éveiben tanult. Járt a beteg ismerősökhöz, azokat vigasztalta, beszélgetett velük, hogy könnyebben múljon az idő. Fiatalos volt, sok dologra emlékezett, és mindenről lelkesen tudott beszélni. Jó volt hallgatni elbeszéléseit, meséit. Utolsó feljegyzése egy ima 1967 máj/II. keltezéssel. 1967. május 10-én halt meg. Az alább közlendő 52 ráolvasásból 46 egy kézzel írt és összefűzött jegyzetfüzetben található, 6 különböző kéziratos papíron került elő. A feljegyzések között csak egy magyar nyelvűt találni, ez valószínű egy német ráolvasás magyarra fordított változata. Az anyagot fotókópiában, betűhív átírásban és szöveghű magyar fordítással adjuk. im Jahre 1916. Diese saß immer in einem Lehnstuhl, so hat sie gebetet und durch Brauchen Menschen geheilt. Natürlich kann man vom Heilen im heutigen Sinne nicht reden. Die Menschen glaubten sehr an ihrer Heilskraft. Als Gegenleistung brachte man ihr Lebensmittel. Sie stand im Ruf einer klugen Frau, die viele Menschen geheilt hat. Sie hatte viele Bücher, später benutzte sie hauptsächlich die realen Heilsverfahren aus diesen. Diese müssen Beschreibungen von Ärzten oder anderen in der Heilung geübter Menschen sein, weil sie Tees und Umschläge empfehlen. Diesen Wandel kann man auch im vorliegenden Brauchbuch verfolgen. Katharina Weibl ist viel zu dieser Frau gegangen. In den Hausarbeiten hat sie ihr geholfen, und auch das Brauchen interessierte sie. Sie begann diese Formeln niederzuschreiben, nur weil sie diese interessant fand. Fremden hat sie nie geheilt, zwar glaubte sie an der Heilkraft der Brauchformeln. Auch in der Familie und bei den Bekannten hat sie diese nur selten benutzt. Ihr Verdienst ist, daß sie diese niedergeschrieben und dadurch gerettet hat, weil man vom Nachlaß der Frau Juli nichts weiß, es lebt niemand der sie gekannt hätte. Die Verfasserin dieser Handschrift war eine gläubige Frau. Selbst hat sie Gebete zusammengestellt. In der Kirche, an Beerdigungen, Prozessionen war sie Vorbeterin, und sie betete auch die ihrigen. Sie kannte viele Lieder und Märchen. Wenn sie auf die Straße ging, hatten die Kinder sie gebeten ihnen zu erzählen. Abends vor dem Abendessen hat man noch kein Licht gemacht. In der Küche kamen die Familienmitglieder eventuell Verwandten, Bekannten zusammen. Nach dem Abendessen und dem Lichtmachen gingen sie spinnen, stricken, Feder schleißen, wo sie das Singen und Erzählen fortgesetzt haben. Ein jeder hat sie geliebt und gerufen, denn wo sie erschien, war ein jeder lustig. Sie hat von den Kindern bis zu den Ältesten einen jeden geliebt, und verstand auch das Umgehen mit ihnen. Sie hat die anderen immer getröstet. In den letzten Zeiten war sie krank, sie hatte doch keine Ruhe. In ihren letzten Jahren hat sie aus dem Gedächtnis die Gedichte, Lieder, Gebete, die sie in ihrer Jugend gelernt hat, niedergeschrieben. Sie ging zu kranken Bekannten, um sie zu trösten, damit die Zeit leichter vergehe. Sie war jugendlich, hat sich an vieles erinnern können, und konnte über alles begeistert reden. Man hat ihr gerne zugehört. «Ihre letzte Aufzeichnung ist ein Gebet mit dem Datum 2. Mai 1967. Sie ist am 10. Mai 1967 gestorben. Von den zunächts folgenden 52 Brauchformeln sind 46 in einem handgeschriebenen zusammengenähten Heft zu finden, 6 waren auf verschiedenen Blättern. Unter ihnen ist nur eine in ungarischer Sprache, diese kann die ungarische Übersetzung einer deutschen Brauchformel sein. Die Texte bringen wir in Photokopie, in buchstäblicher Umschrift und dem Text treuer Übersetzung.