Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 16 (1971) (Pécs, 1972)
Helytörténet - Schönerné, Pusztai, Ilona: A mecseknádasdi Szent István templom helyreállítása
I4 6 SCHÖNERNÉ PUSZTAI ILONA A XIII. században toronnyal és sekrestyével bővített templomból a toronytest szinte sértetlenül megmaradt a második emelet, illetve a fogsoros párkány magasságáig. Itt a homlokzatok nagyon gondos letisztítása után, az eredeti vakolatfoltok megtartásával új vakolat készült egy rétegben kanálháttal kenve, az eredetihez hasonló technikával. Kibontottuk a torony három oldalán befalazott fogsoros párkányt, a sérült részeket kiegészítettük és az egyes téglákat gondosan letisztítottuk. (2. sz. kép) A XIII. századi feltárt alapfalak, az É-i homlokzaton felmért födém és tetőlenyomatok alapján ismét felépítettük az elbontott sekrestyét kisméretű téglából. A templomot É-i oldalon megtámasztó tömegre statikai okokból is szükség volt, de nagyon lényegesnek tartjuk a többszöri átépítés miatt rendkívül zavaros homlokzati részlet rendezését is. Az első templom tömegéhez tartozó sekrestye megtartása indokolja az új, K-i irányban eltolva épített második templom diadalívének furcsa, fakonzolos kiváltását. A sekrestye visszaállításával vált igazán érthetővé a belső oldalon bemutatott első É-i ajtónyílás funkciója. A templomhajó ÉK-i sarkában burkolatban jelentkező templom alaprajznál jól látszik, hogy ez a nyílás az egykori szentélybe vezetett a sekrestyéből. Nagyon fontosnak tartjuk a sekrestye újraépítését funkcionális okokból is. A Szt. István templom a 6-os számú főközlekedési út közvetlen szomszédságában, olyan kiemelt helyen áll, hogy feltétlenül számítani lehet nagyobb idegenforgalmi érdeklődésre a helyreállítás befejezése után. Ugyanakkor az épület egy ma is funkcionáló temető halottas kápolnája, egyben a temetési szertartásokhoz szükséges felszerelési tárgyak elhelyezésére is szolgál. Eddig ezeket a felszerelési tárgyakat a templom hajójában tárolták. Most az új sekrestye megépítésével mód nyílik arra, hogy az esztétikailag nem kedvező tárgyak kevésbé feltűnő elhelyezést nyerjenek. A sekrestye külső homlokzatát a templomtól eltérően nem vakoltuk be, hogy mindenki számára érzékletes legyen eredetitől eltérő építő anyaga. Tudatosan törekszünk az új hozzáépítés megkülönböztetésére az eredeti épülettől. A középkori periódusok közül leginkább a XIV. századi templom maradt meg, de szólnunk kell mindazokról a későbbi építkezésekről, amelyek ezt a templomot módosították. Amikor a török kivonulása után a templomot plébiatemplomként újjáépítették, az akkori szemléletnek megfelelően a középkori templomon kisebb-nagyobb átépítések készültek. A templombelsőben leginkább a szentély maradt meg XIV. századi állapotban. Sértetlenül megvan a kőkeretes sekrestyeajtó, a szentélyboltozat és a félköríves diadalív, hajó felőli oldalán feltehetően XV. századi freskó maradványaival. A padlót mintegy 60 cm-rel feltöltötték és új téglaoltárt emeltek a befalazott K-i ablak tengelyében. Elfalazták az egykori pasztofórium maradványát. Leglényegesebb átépítés a szentélyben a D-i oldalon tört íves korabarokk ablak, amelynek készítésekor a kávákkal együtt az alatta lévő ülőfülke felső ívét is újrafalazták az eredeti, feltehetően csúcsíves, vagy félköríves forma helyett barokk szegmens ívvel. Az ülőfülkébe később ruhásszekrényt építettek be. A templom hajója nagyobb mértékben tönkrement a török háborúk időszakában. A D-i oldal kutatásakor a falszövet különbözősége alapján szinte egyértelműen megállapítható volt a fal középső részének erős kiromlása. A homlokzatnak kb. 1/3 részét, a középső ablakkal és a bejárati ajtó keretének újbóli, nem hibátlan összerakásával a XVII. században építették. Az új, középső ablak mérete lényegesen nagyobb a két szélső ablaknál, bár a belső kávát, illetve a K-i hajóablak felső harmadát ezeknél is átalakították. Ugyanekkor a hajó É-i oldalán is nyitottak egy, a középső D-i ablakkal azonos nagyságú ablakot. Magyarázat lehet ezeknek az ablakoknak a méretére, hogy ekkor a hajó hátsó részében egy ma már nyomaiban sem látható, de irodalomból és régi ábrázolásokból ismert dupla szintes fa karzatot építettek be a templomi férőhelyek növelésére. A karzat tömege miatt volt szükség nagyobb belső megvilágításra. Ezt az általunk korabarokknak nevezett török utáni építkezést semmiképpen sem tekinthetjük a középkoriakkal azonos nívójúnak. Feltehető, hogy idő hiányában, valószínűleg komolyabb hozzáértés nélkül, helyi módszerekkel egyik napról a másikra állították helyre a megrongálódott épületet, szinte minden stílusigény nélkül. A nívódifferencia szinte az összes e korból maradt részleteknél erősen érzéklődik. Egyik kirívó példa az új tető, amit ebben az időszakban készítettek. A nagyon alacsony hajlásszögű, rossz konstrukciójú fedélszék építésekor eltüntették a hajó és szentély közti oromfalat és a szentély párkányát a hajóval azonos magasságra emelték. Feltehető, hogy a fedélszéken eredetileg zsendelyfedés volt, ezért olyan gyönge a faszerkezet. Ugyanakkor készült a hajó fafödémé is, szintén nagyon igénytelen anyagból, teljesen eltüntetve a középkori párkány és födém nyomait. A korabarokk építkezés alkalmával épült a torony felső része, három darab, a középkoriaknál lényegesen nagyobb íves ablakkal. Ekkor törték a torony Ny-i falába a belül szegmensíves kávájú, kívül fa gerendával kiváltott toronyajtót. Röviden szólnunk kell még a XX. század elején, pontosabban 1936-ban folyt építkezésekről. A valószínűleg nagyon megrokkant templomot az akkori érvényben lévő műemlékes elvek szerint „restaurálták". Műszakilag elsősorban a fedélszék és tető javítása lehetett a legfontosabb. A gyenge barokk fedélszéket két helyen alátámasztották, a zsindely helyére cserépfedés került, a födémet hatalmas gömbfákkal kiváltották és a régi alá mintegy 60 cm-re] új fafödémet húztak. A templom belsejében kibontották a barokk fa karzatot és átalakították az épület szinte összes ablakát. A szentély két oldalára egy-egy csúcsíves neogót, az egykori barokk hajóablakok helyére neoromán ablakok kerültek. Ekkor
