Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 14-15 (1969-70) (Pécs, 1974)

Néprajztudomány - Zentai, Tünde: A kísértet és a visszajáró halott epikus megjelenítése Ormánságban

A KÍSÉRTET ÉS A VISSZAJÁRÓ HALOTT 305 ta, hanem a majom kipofozta üt. És akkor má, mikor beért a pusztára, egyre kiabált, hogy: Duhaj, Duhaj ! de a kutya nem mert közel gyünni. A majom meg fölugrott a vályú szélére, ivott vizet, aztán csak egyre kísérte a Vető Pistát. És akkor ük begyüttek, a két fiatalembör az istállóba. Mi fönkőtünk, és niztük, mi van. Olyan lécajtó vót az istállón, így támaszkodott a Pista, így ni, kívül meg a Kis István állt, most már emböri alakjában. Akkor mondi a Kis István hogy: „Gyere ki Pistám! Te elyénkor a fiatalokkal szoktál járni meg táncóni" Azt mondi a Vető Pista: „Most nem megyök Pista bátyám". •— „De gyere, mert lejárt az időm!" Akkor a Vető Pista előhúzta a zsebóráját, azt mondi: „Bizony Pista bátyám, má csak öt perce van". — Nagyon kemény gyerök vót a Vető Pista, öt percre lett vóna egy óra. Akkor nagy forgószél támadott, szép hódvilág vót, akkora forgószél támadott, hogy fönvitte a szalmát, nagy rakás vót az istálló előtt. Mondta a Vető Pista: „Nézzétek! Látitok, akkora feje van, mint egy szita?" Én is láttam, meg minnyájan láttuk. — A Lukács Sándorral vót a Pista, azzal együtt jártak a lányokhoz Mecskére. De a Pista beteg lett ám, utána, hogy megpofozta a majom, három—

negjr napig beteg vót. (Vajszló, Müller János, sz.: 1897). 17. Vót a faluban egy lány, akit a szülei tiltottak a szeretőjétül, a fiatalok elhatározták, hogy elemésztik magukat. A legény öngyilkos is lett, de a lány nem. Attól fogva a legény szelleme visszajárt a lányhoz szerelmeskedni vele, mikor a szülei megtudták, nagyon tiltották. Akkor a legény egyik éjjel eljött lóval a lányért, s magával vitte. Mikor mentek a lovon, kérdözte a legény a lányt: Szépen süt a holdvilág, Szépen vissze a hótt a lányt Félsz-e rózsám tülem? — Erre a lány azt mondta : — Nem félek, velem az Isten, velem vagy te is. Mikor odaértek a temetőbe megnyílt egy sír, a legény hívta a lányt. Beleugrottak mind a ketten, és így kerültek egy sírba. (Gyöngyfa, Bakó Jánosné, sz. : 1893). 18. Elyen gyerökforma voltam, akkor Hiricsben laktunk. Volt ott egy asszony, már kilenc gyeröke volt, azt megen állapotos volt, mondta az urának, hogy szerezzen pénzt, ü elcsináltati, mert sok a gyerek. El is csináltatta, de meg is halt. A legkisebb lánya, az Irmike még alig volt két éves, de olyan eszes kislány volt, hamar tudott beszélni, no!. Mindig szépen meg volt fésülve. Kérdezték tőle, hogy: Ki fésül meg? — ez mindig azt mondta, hogy az édösanyám. — Kérdezték az asszony urát, hogy hazajár-e a felesége, az meg azt mondta, hogy ő nem látta még, de az igaz, hogy amikor az óra az éjfelet üti, mindég kinyilik az ajtó, de 6 nem lát senkit, a kislány meg reggelre meg van fésülve. (Drávacsehi, László József, sz. : 1898). 19. Azt is édösapám mesélte, hogy elmentek egyszer fosztani. Azt mondta a fiú, akinél kopoztak, hogy: „Na, este meglátitok édösapámat". — „Hogyan? — kérdözték, — hát má régön megholt!" Nem hitték el. Hát csak kopoztak. Egyszer aztán megszólal a fiú, hogy „Ett van édösapám". — „Hol?" — kérdözték. „Ottvanni, a burgonya tetején!" — A kosztos kanász meg fogott két burgonyát, és hozzávágta — az ott ült a burgonya tetején, mindenki látta, meg sem mozdult — de amint a kanász hozzávágta a burgonyát, abban a szömpillanatban léválott a karja, az meg eltűnt, mintha ott sem lett volna. (Luzsok, özv. Kun Istvánné, sz. : 1904). 20. A nagyapám beszéte, hogy egyször vele történt meg. Este lefeküdt aludni elég korán, úgy ősszel lehetött, nagyon elfáradt a munkába, azt hamar el is aludt. Egyször csak arra ébred, hogy harangoznak. Csodálkozott, hogy ilyen korán, de fönkőt, hogy el ne késsön a templombu. Fönőtőzött, oda is ért, mire beharangoztak. Bemén a templomba, leül a komaasszonya mellé, akkor jutott eszibe, hogy a komaasszonya már két éve meghalt, de mindönki fehérbe van. Nagyon megrémült, mert látta, hogy halottak között van, a szószékön halott pap állt. Amint leült a komaasszony mellé, az odaszót, hogy: „Minek gyütté te ede? Itt nincs neköd helyed!" Aztán mondi neki: „Ha a pap befejezi az imádságot, úgy igyeközzél, hogy elsőnek lépj ki a templombu, mert ezök elveszejtenek! Mikor kilépsz dobd hátra a bekecsödet, és meg se állj hazáig!" Ügy is tevött. Hátradobta a bekecsét, aztán szaladt haza. Röggel, mikor fönkőt, kiment a házbu, oda ment a temetőhön, az ott vót közel, hát lati ám, hogy a bekecse szét van szaggatva, mindön síron vót belüle egy—két cafat. (Luzsok, özv. Kun Istvánné, sz. : 1904). 21. Apám fiatal volt, akkoriban történt, kivitték a lovakat legelni, azt őt küldték ki a lovakért. — A temető mellett legeltettek. — Egyszer csak fönkölt a temetőből egy sírról valaki. Apám meg fölemelte a békót, rákiáltott, hogy: „Állj! Ki vagy?" Az meg megszólalt, hogy: „Legyön eszöd, gyerök, én vagyok, a Barta!" Az egy olyan magányos, kallódó ember volt, sokszor aludt a szabad ég alatt, a temetőben is. (Vejti, Púnak Jánosné, sz. : 1888).