Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 14-15 (1969-70) (Pécs, 1974)

Néprajztudomány - †Zentai, János: Baranya magyar főkötői

BARANYA MAGYAR FÖKÖTÖI 249 36. kép Ezt szintén keresztül kötötték körben a főkötőn, úgy hogy ez alig látszott a díszek alatt. Az újmenyecske főkötőjéhez járult még ezen felül a konty pántlika. Ez egy kb. három és fél, négy méter hosszú, mintegy négy cm széles, színesvirágos selyemszalag. Két végét olyan hosszúra hagyták, hogy a nyakig leérjen; fent hozzátűzték a főkötő széléhez. A szalag többi részét, a két végszalagtól jobbra-balra, hátrafelé lecsüngő fül-ékbe tűzték (fél csokor), ezek rövidebbek a két végszalagnál; betakarják hátul az egész fejet. A végszalagokat egy, egy és fél cm-nyire rödözték, s rá üveggyöngy díszeket raktak. Az egészet a fejen állították össze, gombostükkel összetűzdelve, hozzá a főkötő széléhez. A két hosszabb szalagvéget, végükkel némelykor a főkötőmadzaggal lekötötték (38. kép). A főkötő kötőzsinórja, melyet a tarkó alatt kötöttek meg, hosszan lelógott hátul, erre kötötték a csafring-ot (39. kép), mely így a kontypántlikán, sőt a hátpántlikán is alul, far alá ért le. Ez utóbbi pamutból, üveggyöngyökből összeállított színes bojt-fürt. Ezeken kívül még lepelként borult a főkötőre a bíbor. Ez régebben magukszőtte, leheletfínomságú fehér vászon volt; mintegy 25—30 cm szé39. kép les. Ráterítették a fejre, kétszer-háromszor körülcsavarták — tekerték — a fejen, a füleket betakarva, az áll alatt. A szabadon maradt végét hozzátűzték a vállkendőhöz. Ezt nevezték tekerőzés-nek, az asszonyt tekerődzős menyecskének. A sárközből ismerjük a színes bíborvégeket, Baranyában ezt már nem találtuk meg, A tekerőzésnek ezt a módját különben a ma élő asszonyok is csak hallomásból ismerik. Az ő idejükben ez már egyszerűsödött, az eredeti bíborvászon helyett boltban vett fehér vagy színes — barna, rózsaszín stb. — fátyolt használtak tekerőzésre. De ezt is bíbornak nevezték továbbra is, az eljárást tekerőzésnek, bár ekkor már nem tekerték az állon körül, csak fátyolként a fejre borították a főkötő fölé, s alul széleit a nyakfodorba kötötték be. A századforduló táján azután a tekerőzés el is maradt. A bíbort, pántlikát, csafringot csak újmenyecske viselte, amikor terhes lett, elhagyta Utána már csak a főkötőt magában tette fel, mely fölé újabban fejkendőt kötöttek, míg legutoljára már csak ez utóbbi maradt meg. Ha valakinek esetleg nem lett gyermeke, kéthárom évnél tovább akkor sem tekerőzött. A kontypántlika, illetve a bíbor felerősítésére tűket használtak. A fejtetőn körben, a főkötő szélén sorban, koronaszerűen álltak a színes üvegfejű gombostűk. Régebben díszesebb, ún. cölömpös tűket alkalmaztak erre a célra. Ezek hosszabb tűk voltak, díszes fejjel, amelyen még kisebb csüngők is függtek. A bíborról, tekerőzésről — ha nem is az elnevezésekkel — már Baksay is megemlékezik (III. p. 31.)

9 9 „Férjhez menetel után a párta helyét a fő előrészére fél dinnyehéj alakban boruló recés fejkötő foglalja el, s most már a színes szalagok is, ellenkezőleg mint a lánykodás idejében, a fejkötő hátsó részéről lengenek a nyakra; a fejre bő széles fátyol borul (fedél), melyet az új menyecskék színes üvegfejű öreg gombostükkel korona alakra tűzkődnek oda, ahol korábban párta díszlett." (Baksay, III. 31.)