Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 14-15 (1969-70) (Pécs, 1974)

Néprajztudomány - †Zentai, János: Baranya magyar főkötői

BARANYA MAGYAR FŐKÖTÖI 237 Ismereteink szerint a mai közigazgatási (köz­ségszervezeti) beosztás szerint 42 község tartozik ide — jelenleg mind a siklósi járásban. (Negy­venharmadikként megemlítjük Szava községet, mely átmenetet képez Ormánság és Drávaszög között). őslakossága — a közbeékelődött nagybirto­kok cselédsége, és a kevés idegen eredetű kis­iparos, lényegtelen számú polgárság kivételével — kizárólag református vallású. A tárgyalt időpontban 1 női népviselete a me­gyében a legjobban őrizte meg a régi hagyomá­nyokat — tiszta fehér. Az időszak 1 kezdetén még túlnyomó részben házilag szőtt len- és pamut­vászonból. Ennek mintegy ellentéte a főkötő. Amennyire egyszerű a többi ruhadarab, egyér­telmű fehér, annyira pompázó, díszekkel terhes, tobzódik az élénk színekben a főkötő. Lássuk, milyen is a fékötő, ahogy itt nevezik. Félkör alakú, de a körív szárai, egyenes irányban kissé megnyúltak. Lapos tetejű tok. Alapanyaga szövet — piros-bécsi, — idősebb korban lenvászon, gyolcs. Varrással egybeerősí­tett, kétrészes. Részben varrott, részben összera­kott. Szabott-varrott. Sokszínű. Díszítése: ve­gyesen művirág, üveggyöngy és szövetanyagból készített díszek rátétje. Keményen bélelt. Kon­tyon viselték. Főruhadarab, csak ritka alkalom­mal fedték. Állandó viseleti darab volt. Szerkesszük a részeket egybe, vonjuk össze az egyes szempontok adatait: megkapjuk a fékötö összképét/ Mint a történeti részben látni fogjuk, nemcsak a jelenben ismerték a megyében talán legjob­ban az ormánsági viseletet, de a múltból is er­ről tudunk aránylag legtöbbet, — szerencsések vagyunk a téren is, hogy sikerült olyan élő asz­szonyt találni, aki még készített egykor főkötőt — fékötővóró asszony volt. (Szekeres Józsefné Soós Julianna, szül. 1897-ben Diósviszlón, lak. Rádfalván). Az édesanyja Diósviszlón volt. kör­nyékszerte híres főkötőkészítő. Tőle tanulta lá­nya — adatközlőm — is tudását, bár amikor ő felnőttsorba lépett, s át kellett volna vennie igazán a főkötőkészítés mesterségét, addigra an­nak divatja már erősen lehány átlóban volt, újat alig készítettek. Elsősorban az ő közlése alapján ismertetjük röviden az ormánsági főkötő készí­tési módját. A főkötő két főrészből, valamint az ezekre erősített díszekből áll. A két főrész: a marok­nyi, lapostetejű, negyedgömb tok, a gödri, eh­hez csatlakozik, alsó részéhez erősítve, tenyér­nyi széles szalagból összeállított pántika. Ez is­1 Tárgyalt időpont, időszak, kb. a múlt század utolsó és a jelen század első negyede. Az említett kifejezések alatt a szövegben a továbbiakban is mindig ez értendő. mét két részre tagolódik: a szalagcsokor ferdén oldalt ágazó része, a bokra (Kiss Gézánál .,füT\ - 1931. 28.) 2 és az egyenesen lefelé irányuló sza­lagpár, a lába. A tok alaprajza egy kb. 10—12 cm átmérőjű félkör, melynek szárai lefelé kiegyenesednek (fordított U alak). Keményebb csomagoló papi­rossal bélelik, merevítik. Erre a célra akkoriban a gyufa csomagolópapirosát használták legszí­vesebben. De ha ez nem volt, vékony papirost, akár újságot is, három-négyrétűen összefércel­tek, ez képezte a vázat. Ezt az így merevített tokot azután bevonták pirosbécsi-vel (ha piros színűre készült a főkötő, ha kékre, úgy kékkel; a színek jelentőségét majd később megismerjük.) Ennek a fedő anyagnak a minéműsége nem igen volt lényeges, mert a sűrű rátét-dísz alól amúgy­sem látszott ki. A gömbszerűnek induló tok, kb. három cm magasan lapos tetővel zárul. A to­kot, piros alapszín esetén, rendszerint fekete, csipke szegélyezi. A domború oldalon egy 1— IV2 cm széles, leginkább fehér alapszínű, gyak­ran „ezüst" szalag, a sík fut körbe. Erre a sza­lagra és a lapos tetőre erősítik fel, zsúfoltan, a díszeket. A fémdíszek alkalmazása a legkedvel­tebb. Ezek gyári készítmények, pl. a kispillangók, vagy pedig gyári alapanyagból — pólium-ból (ezüstszínű, sűrű spirálist alkotó nagyon vékony fémdrót) magukkészítette különböző formájú díszek — rezgők, nyolcasok, ötösrózsák, vala­mint apró fémgyűrűcskék — fehérpillangók (fiitterek), különösen a síTc-ján. Nagyon kedvelt volt ezen felül a hónitű, ez piros főkötő eseté­ben rózsaszínű, kék főkötőn kék kócsug- (kau­csuk) rózsa, fémtűn. Textilanyag díszeket is ta­lálunk több főkötőn, a szegélycsíkon és a síkon kívül is. Színes szalagokat рбпуед-ëkre (csupok­ra) összehajtogattak, s ezeket helyezték el egy vagy két sorban, esetleg sűrűbben. (Ezt kéli gya­nítanunk a legősibb díszítő formának.) Nem álta­lános, de kedvelt dísz a piros üveg-félhold, rajta kisebb fémcsüngőkkel, — a tok fedelére erősí­tették. Gyakori ezeken kívül még az üveg- és porcelángyöngy dísz. A különböző díszeket kü­lön-külön varrták fel a főkötőre. Az elren­dezésnek szabálya nincs; a készítő szépérzékétől függ, esetleg — bizonyos mértékig — a meg­rendelő kívánságától. 2 Kiss Géza Nyugat-Ormánságban élt, adatait ál­talában onnan vette. Az Ormánság keleti és nyuga­ti fele között nyelvjárásilag is van bizonyos eltérés. Az általam használt népi kifejezésekben ezért mu­tatkozik többször eltérés az övétől. Pl. Kiss Gézá­nál: fórizs, nálam pólium; nála pólium, nálam pil­langó; högyzés = pőnyeg, stb. Ezeken felül, úgy ná­la, mint nálam, találhatók sajátos népi kifejezések, melyek még (és ezután már nem is) nem váltak ál­talánossá.

Next

/
Thumbnails
Contents