Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Művészettörténet - Hárs, Éva: A portré Martyn Ferenc művészetében

294 HÁRS ÉVA: Fülep Lajos professzorról 1964-ben készült portréját. i(XI/l—2. táblák) E rajzok — technikai módszerüket tekintve — legközelebb Lovász Pál arcképéhez állanak. Nem csupán azért, mert ceruzarajzok, hanem — mert művészi mondanivalójuk rokon. Egyaránt az ábrázolt személyiségének, intellektuális valójának megkapóan igaz jellemzései. Az arcképek élő személyekhez kapcsolódó, szorosan vett »portré« ábrázolásai mellett Martyn Ferencnek több történelmi arcképét is ismerjük. Ezek — mint irodalmi kísérőrajzai — az ábrázolt személyiség irodalmi, vagy történeti ismeretein alapuló kapcsolatból születtek. Martyn az ilyen ábrázolásoknál behatóan tanulmányozza a kort, a viseletet, a megjelenített személy környezetét, életét — az erre vonatkozó írásos és tárgyi dokumentumokat. így válik alkotása olyannyira átélt élményt sugárzó portrévá, hogy a művész és az ábrázolt hős közötti —• esetleg évszázados — távolság eltűnik, az élmény hiteles lesz. 1'950-ben, az első nagy nemzeti kiállításon találkoztunk először e történeti arcképek egyikével, Táncsics Mihályt ábrázoló festményével, amelynek a későbbi évek során sajnos nyoma veszett. A kiállítás képes katalógusa azonban közli s a reprodukcióból is jól megítélhetők a kép festői értékei. Martyn Táncsics Mihályt hajadonfővel, feltűrt gallérú kabátban ábrázolta. A fej kissé grafikus megoldású, mélyen bent ülő, élénk, de szigorú szemek határozzák meg az arc kifejezését. A száj karakterformáló szerepe nem juthat szóhoz, a nagy, sűrű szakáll és bajusz eltakarja azt. Mégis, úgy tűnik, rejtve is keményen összeszorított, akaratot parancsoló ajkakat látunk, a szakáll mögött kksé előreugró, határozott állat, s mindezek együtt a forradalmár férfi tettre kész, kemény egyéniségét sugallják. A kabát puha felületét lágyabb, oldottabb festőiséggel, sávosan húzott ecsetvonásokkal tette gazdagabbá, a haj, a szakáll festői motiválásával egyenértékűvé.'* Ezidőben készült Petőfi Sándor arcképe is, amelyet ima a Budapesti Honvéd Tisztiklub őriz. (VIII/1. tábla) A fiatal költő rokonszenves, lágy vonásait szenvedélyes, lobogó tekintetű szemek teszik mégis határozottabbá, érlelik komollyá Martyn festményén. Talán egy kicsit önmagát is belelátta a művész a költő felfokozott, izzó életébe, rokonságot talált ván4 A kép közölve: Űj Magyar Képzőművészet, 1950. Képes katalógus, 19. 1. dorlásaival, kifogyhatatlan alkotókedvével. Mindenesetre — a Petőfi portré mélyen emberi megformálása a költemények gazdag érzésvilágának közelségébe hoz. E történelmi portré-sorozat tagja az ugyancsak 1950-re datált »Dózsa György- festmény is. (VIII/2. tábla) A parasztvezért álló térdképben ábrázolja, amint bal kezében kibontott zászlót tart maga mellett, a földre támasztva, jobbjával a derekára font széles övébe markol, keményen, harcra elszántan. A markáns arcvonásokat a felhúzott szemöldökök kissé kérdővé alakítják — de a tekintet kérdése nem árul el bizonytalanságot, inkább valami mély, belülről fakadó szomorúság jellemzi. Martyn Dózsa alakjába egyetlen festményen sűrítette a parasztvezér és forradalma egész történetét, tragikumát. Itt csak a széles mellét kitáró, szembenálló férfit látjuk, de arcában, tekintetében ott van a parasztseregének elszánt fíosi harca, önmaga keserves, végső fájdalma is. Zenetörténetünk két nagy alakjáról: Liszt Ferencről és Bartók Béláról 1955—1956-ban festett Martyn egy-egy nagyméretű arcképet. (IX/1—2 táblák) Mindkettőn az ábrázolt művészi egyéniségének kifejezésére törekedett — annak a zenei atmoszférának a megteremtésére, amely e kiváló mesterek műveinek hallatára az embert megragadja. A Bartók portré áthatóan tüzelő szemei, a művész zongorára helyezett, finom ujjai érzékenyen, hitelesen közvetítik mind a festő, mind a zeneművész szándékát. Liszt Ferenc monumentális, álló alakja romantikus hevületű. Vállán lobogó széles köpenye, heves mozdulatú karjai, kicsit félrefordított feje és lángoló tekintete szinte megszólaltatják a festményt, melyet alkotója kitűnő jellemző erővel komponált. Végezetül, a portrék sorában, meg kell említenünk azt a számos, végtelenül finom tollra jzot, amelyet Martyn emlékezetből — emlékezésül feleségéről jegyzett fel. E lapokon néhány — biztos kézzel húzott — jellemző vonallal ábrázolta a jól ismert arcot, amelyet távolról is éppúgy maga előtt látott, mintha modelLóilésre kérte volna. A »Klára« rajzok így egyszerre vallanak a művész belső érzékenységéről és hallatlanul gyakorlott, a lélegzésig beidegzett rajzkészségéről. Ehhez járul — elégszer el nem mondható — kiváló (megfigyelő és vizuális memóriája, mely képességek együtt magyarázzák a fentebb ismertetett portrék kiemelkedő értékeit.