Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Helytörténet - Tóth, Tibor: A juhtartás szabályozása a mernyei uradalomban

JUHTARTÁS MERNYÉN 253 kerülték a szélsőséges időjárás veszélyeit, a túl gőzös istállót. Ha a kergeség herélés előtt kö­vetkezett be — az ilyen esetek miatt tiltották egyébként az újszülött bárányok fölösleges ta­pogatását — a sürgős kivágást is hasznosnak ítélték. A legcélravezetőbbnek ilyenkor a beteg állat mielőbbi értékesítését látták. 52 Az Utasítás szerint gyakori volt az állatok között akörömfájás. Ennek okául általában a körmök közé ragadt sarat, vagy trágyát hit­ték, ezért hideg vízzel történő mosogatással igyekeztek gyógyítani. Amennyiben az állat körme között a bőr nedvezett, a köröm meg­puhult és sebesedés is jelentkezett, az állato­kat elkülönítették és alaposabb gyógykezelés alá fogták. Ennek során a gondosan letisztított körömről éles késsel lefaragták a beteg része­ket, ezt követően a lábakat kékkővel megszór­ták és bekötötték. A kötést minden harmadik napon újították és gondosan vigyáztak arra, hogy a betegség ideje alatt az állat alatt min­dig friss, puha alom legyen. A nyerhető gyapjúhasznot károsította az elég gyakori rühösség. Ennek a betegségnek a felbukkanásakor — ha csak nem idegen álla­toktól terjedt át — szigorúan felelősségre von­ták a nyáj őrizetével megbízott juhászt, miután az effajta betegséget mindenkor a tisztátalan gondozás eredményének tulajdonították. A kosz elterjedésének megakadályozására a juhászok­nak minden délben át kellett a nyájat vizsgál­ni, a vakaródzó állatot azonnal be kellett ken­ni az e célra külön készített kénes tartalmú kenőccsel. A juhállományt fenyegető betegségek egyik legsúlyosabbika a vérbendöglés (lépfe­n e) volt. Ennek okául az Utasítás általában a hirtelen kondíció javulással feltételezhetően együttjáró „vérsűrűsödést" jelölte meg. Ez a vér aztán „vagy a tüdőbe vagy a májba, de több­nyire a lépben találtatik". A legcélravezetőbb gyógymódnak ez esetben az azonnali érvágást tartották. Nyilván sűrűn használták is ezt az eszközt, mert az uradalom későbbi jószágkor­mányzó-monográfusa még 1940 táján is a lege­lők lépfenés fertőzöttségéről panaszkodott. 53 Preventívaként só és salétrom keverék heten­kénti nyalatását ajánlotta, továbbá a napi két­szeri itatást, hogy ezzel a lépfene előjelének tartott szorulást feloldják. Mindezek mellett gondosan vigyázni kellett az állatok kondíció­jának azonos szinten tartására is. Különösen a bárányokat pusztította a ször­fére g-nek nevezett száraz, erős köhögéssel já­ró tüdőmegbetegedés. A tapasztalatok szerint 52 Érdekes módon úgy tűnik, hogy kísérletet sem tettek az ilyenkor általában alkalmazott koponya­lékelésre, jóllehet a kergeség oka már régebben ismert volt. 53 Szentiványi: im. 230. 1. gyakran terjedt a tavasz folyamán gyengén tar­tott bárányok között, de rossz, poros legelőn az erőteljesebb állat is hamar megkaphatta. Deres legelőn járás, meggondolatlan itatás, sá­ros víz egyaránt okozhatta a bajt. Gyógymódot nem adott az Utasítás, hanem a legeltetési rendszabások alapos betartását hangsúlyozta. A fentiekhez hasonló okok miatt gyakori volt a bárányhasmenés is. Ennek megelőzése érekében óvták a fiatal állatokat a hőingado­zástól, a hideg víz ivásától, a poros legelőktől. Éppen a legutóbbi miatt határozott legelőren­det igyekeztek bevezetni: a jártatott területet több részre osztották, a legeltetés helyét he­tenként változtatták, így igyekeztek biztosítani a legelők állandó regenerálódását. Amennyi­ben a betegség mégis jelentkezett az állatok­kal pörkölt zabot etettek. A bárányok elégtelen tavaszi táplálásával hozták összefüggésbe a hasüreg természetellenes felpuffadásával jelentkező gilisztásodást. Mint írták, „ha az olyan Bárányok korán nem orvosoltatnak, a testiben levő férgek annyira elszaporodnak, hogy utoljára egészen kiszárad­nak, és el is vesznek". A férgesedést hetenként háromszori, éhgyomorra történő fokhagyma adagolással gyógyították. Ezzel egyidőben az állatokat különösen tápláló legelőre hajtották és emellett rendszeresen kaptak zabot is. A nedves, buja legelők használatánál gyako­ri volt a felfúvódás. Ennek gyógyítása — ahogy arra már fentebb is utaltunk — mész­vízzel történt. A frissen égetett meszet porrá törve, jól elzárt üvegekben tárolták. Szükség esetén egy evőkanálnyi mészporra ráöntöttek 2 dl. vizet, és a keverék üllepítése után vissza­maradt mészvizet a beteg torkába töltötték, miközben erősen hajtották, mozgásba tartották az állatokat. A fentiek mellett külön foglalkozott Domb­rády az elletés körül előforduló különféle meg­betegedésekkel. Elsőként említette ezek sorá­ban az anyák tőgygyulladását (tőgy­f e n e). Tapasztalataik szerint a betegséget vagy a bárány elégtelen szopása, vagy az anya megfázása okozta. Első stádiumban, amikor még a beteg tőgy csak vörös és tüzes volt a gondos kiszoptatás még célravezető lehetett. Ha azonban a beteg testrész hideg tapintásúvá vált és lilás-barnás elszíneződést mutatott, a li­lás helyeken a tőgyet fél centiméter mélyen felvágták, a sebeket naponként háromszor, éj­jelenként pedig egyszer terpentinolajjal erősen bedörzsölték. Mindaddig folytatták ezt a kúrát, amíg a beteg tőgy nem nyerte vissza az egész­séges hőmérsékletét és testszínét. Gyakran fellépett a bárányok között a szájvarasod ás. Az olyan betegségben szenvedő állatokat — miután a tapasztalat ra­gadósnak mutatta — elkülönítették, és az

Next

/
Thumbnails
Contents