Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Helytörténet - Tóth, Tibor: A juhtartás szabályozása a mernyei uradalomban

250 TÓTH TIBOR Optimális körülmények között négy havi teljes aklozást számítva 100 állatra 6—7 szekér szénát számítottak. A legeltetés teljes megszüntetésekor az öreg rideg nyáj a nap hosszától függően egyszer vagy kétszer tiszta szalmát kapott, egyszer pedig szénát. A fejenkénti szénamennyiség 0,5—0,75 font körül mozgott. Ez a mennyiség tavasz felé 1—1,5 fontig emelkedett, de ekkor naponként csak egyszer kaptak szalmát. Az anyák napjában egyszer kaptak a legjobb szalmából és 1 font jó szénát. A toklyók, kosok csak szénát kaptak 1—1,5, illetve 2,5—3 font mennyiségben. Tavasz felé az átmenet megkönnyítése érdekében igyekeztek áttérni a sarjú etetéséire. Emellett erre az időszakra — ha mód volt rá — tartalékoltak lóhert, lucernát, esetleg bükkönyt is. A száraztakarmányok mellett az anyabirkáknak a reggeli és az esti etetés között krumplit is adtak. Minden négy-öt napban kellő mennyiségű burgonyát alapos mosás után leszeleteltek, 500 juhra általában 6—8 mérővel számítva, ugyanennyi szecska hozzáadásával. Elles ideje alatt egy-egy ilyen adaghoz 1—1,5 mérő zabot is kevertek. Ekkor az anyákat már kettéválasztották, a zabos keverék nagyobb részét a bő tejelés édekében a már fias állatoknak adták. A tavasz közeledésekor a keverék mennyiségét fokozatosan csökkentették, a legeltetés megindulásával pedig meg is szüntették az ezzel való takarmányozást. A legeltetés megindulásánál otthon hagyott bárányokat elsőrendű leveles szénával tartották. Ha az anyák kevés tejjel jöttek haza a legelőről, akkor a takarmányt naponként egy-kétszer zab- és árpadara keverékkel pótolták. Ha a bárányok a szénát már jól megszokták, naponként egyszer kaptak zabot, 100 darabra általában 1/8 mérővel számítva. Kedvező időjárás esetén a bárányokat 8 hetes korban kezdték legelőre szoktatni. Itt kell szólnunk az Utasítás azon részeiről is, amely a legeltetéssel, illetőleg a téli takarmányozással kapcsolatban az itatás és a sózás rendjét szabályozták. Érdekes módon még a szakirodalomban is felvetődnek ezek a kérdések és a részletes kifejtésüket tekintve — úgy tűnik — e téren is elég sajátos gyakorlat érvényesült. Egyik hozzászóló mondja pl.,

39 hogy a juhtartó gazdák nem fordítanak kellő gondot az itatásra, sokszor még kánikulában sem. Ahol itatnak is, ott is csak 3—4 naponként, és akkor is rossz vizet. Pedig —• véleménye szerint — a »nedvesség« elősegíti a gyapjúnövekedést. Ezt azzal bizonyítván, hogy a száraztakarmányok etetésénél kisebb a gyapjúhozam, mint pl. 39 Angyalffy: Mezei Gazdák Barátja. 1831. jan. 23. 99—101. 1. a krumplietetés esetében. Nem tudjuk ugyan megállapítani,, hogy a fenti állapot mennyire típusos, a kezünkben lévő Utasítás azonban alapos és határozott követelményeket foglalt csokorba. Általános elvként szegezi le, hogy nyáron annyiszor kell itatni, ahányszor az állat a vizet kívánja. A meghűléses betegségek elkerülése érdekében mindazonáltal nyáron napi kétszeri, télen napi egyszeri itatást tart a legmegfelelőbbnek. Legelőre hajtás előtt az állatokat általában fél óráig tartották az itatóvályúnál. A levegő és az itatóvíz hőmérsékletének különbségét azzal ellensúlyozták, hogy nyáron a vizet már itatás előtt egy órával kitöltötték, télen pedig csak közvetlenül az itatás előtt. Egészségügyi meggondolásokból rendbentartották a kutakat és azok környékét, és belőlük a vizet évenként kimerték. Ahogy a legeltetésnél, úgy az itatásnál is külön csoportot képeztek a beteg, vagy gyengén fejlett állatokból, amelyek a száraztakanmányozásra való tekintettel gyakrabban kaptak vizet. Sózás, vagy gyógyszerelés esetén különösen vigyázni kellett, nehogy túl sok vizet igyanak az állatok. A gyapjúminőség érdekében pedig gondoskodtak arról, hogy a vályúk megfelelő nagyságúak legyenek. A természetes vizek itatását nem tartották kívánatosnak, csak ha a víz medre kavicsos volt. Ha a víz iszapos volt — mint pl. a dörgicsei Balaton-part — ott az itatóhelyet használat előtt gondosan ledeszkázták. Az itatáshoz hasonlóan az állomány sózása kapcsán is megoszlottak a vélemények. Az Utasítás azonban, feismerve az időnkénti sófogyasztás. és a jó emésztés közti kapcsolatot, e kérdésre vonatkozóan is határozott utasításokat adott. Az egy állatra számítható sómennyiségre vonakozóan ugyan nem ad határozott utasítást, hanem ezt a mindenkori időjárástól, az állatok egészségi állapotától, a használt legelőterület, illetőleg a száraztakarmány minőségétől tette függővé, éves átlagban azonban felnőtt állatonként 1—2 fontot vett alapul.''

0 Nyári kánikula, vagy esős időjárás esetén általában kerülték a sózást. A sófogyasztás miatt szomjas állatokat így óvták attól, hogy a pocsolyákba beleigyanak. Száraz és nem túl meleg időben, illetve télen minden hétfőn sóztak. Különösen fontos volt ez a tavaszi átmenet időszakában és akkor, amikor már fogyófélben volt a legelő. A kopár füvön éhen maradó, és válogatás nélkül, esetleg kártékony füvet is fellegelő állat gyomornedveit igyekeztek így töményebbé tenni. Ugyanez a meggondolás vezette őket akkor is, amikor a hetenkénti téli sózást elrendelték. Nyáron a legelő mim Nagyváthy: im. 148. 1. 1,5—2 font évi sószükséglettel számol.