Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Helytörténet - Tóth, Tibor: A juhtartás szabályozása a mernyei uradalomban

248 TÓTH TIBOR század első felének legjövedelmezőbb nagyüzemi ága található volt.

31 Az egykorú szakirodalomban nem hiányzott ugyan az állandó istállózás propagálása sem (Witmann Antal), mégis — a költségek megtakarítása érdekében is — a félistállózó tartás volt az általános. Érthető tehát, hogy az egyre nemesebb fajták differenciált táplálékigénye megkívánta a legeltetésre használt területek gondos kiválasztását. Mindezt megfogalmazta a tárgyalt Utasítás is, amikor így írt : ,,A juhoknak miképpen és hol való legeltetésében alapul a Juhászainak szerentsés vagy szerentsétlen állapottya: mert kétséget nem iszenved, hogy a juhok nyavalyáinak nagyobb része a rendetlen, és nem a természethez alkalmaztatott legeltetésből származik." A használt legelő minőségére vonakozó általános megjegyzések mellett, az Utasítás intézkedett a legelőn lévő állatok egyöntetű tartásáról, ezzel kapcsolatban — bár csak egy megjegyzés erejéig — a legelő-használat rendjéről is. Nyomatékosan óvott a rendszertelen legeltetéstől, »mert semmi az állati alkotmányt annyira meg nem gyengíti, és úgy a különféle nyavalyákra annyira nem disponálja, mint változtatva a koplalás és szerfelett való táplálás.« A legelők minőségének egyforma szinten tartása érdekében elrendelte a használt területek hetenként történő változtatását. Dombrády — az általános tapasztalatokkal egybehangzóan — a száraz, partos, vízállás- és pormentes legelőt jelölte meg a legmegfelelőbbnek.

32 A kövér, sötétzöld füvet, sárga virágot termő, mély talajú területeket a métely veszély miatt feltétlenül kenülendőnek mondta. Csak korlátozottan és rövid ideig engedték meg az erdőkben történő legeltetést, részint mert a fiatal fahajtások fogyasztása bélrendszeri zavarokat okozott,, másrészt az erdei aljnövényzet — a tövises, bojtorjános mezőkhöz hasonlóan — rontotta a gyapjú minőségét. Külön szabályozták a tarlók legeltetését is. Abban az esetben, ha a tarlón túl sok kalász maradt volna, vagy a szemveszteség miatt túlságosan felsarjadt volna a tarló, a juhokat csak más állatok — elsősorban marhák — után lehetett ilyen területekre engedni. Dombrády tapasztalata szerint a túl kövér tarlókon folytatott helytelen legeltetés, az ennek nyomán bekövetkező gyors kondíció javulás a »vérbendöglésnek-« és az anyák téli vetélésének egyik fő oka volt. A nem meg31 A XVIII. sz. végén egy rigmus így ír a juhokkal való bánásmódról és a juhászat előnyeiről: »Tisztasággal, jó szénával, /Szellős, hives istállóval,/ Száraz táplálékkal, /Mértékletes sóval/ Kedveskedgyél juhodnak, / E leghasznosb állatnak, / Mely amellett, hogy testedet / Gyenge köntösbe rejti, / Szomj adózó erszényedet /Arannyal is megtölti.-«/ Patikai Lukátsnak Oktatásai. Pesten és Budán. 1792. 25. 1. 32 Nagyváthy: im. 7. 1. a magas, száraz legelőket javasolja birkalegelőként felhasználni. felelő minőségű vagy mennyiségű legelőellátottság esetén — külön engedélyhez kötve — lehetőséget adtak a lóhere- vagy lucernatáblák legeltetésére is. Ebben az esetben azonban a juhászok teljes anyagi felelőssége mellett szigorúan ellenőrizték az állatok viselkedését. A nyájat első nap csak negyed órára lehetett a kijelölt és engedélyezett helyre terelni, és az ott tartózkodást csak naponként emelték negyednegyed órával. Ügyelnie kellett a juhásznak arra, hogy a nyáj — amíg a táblán van — széllel szemben sohase legeljen. A legteljesebb elővigyázatosság mellett is előforduló felfúvódások esetére minden juhász tartozott magánál tartani valamennyi friss oltatlan meszet, hogy szükség esetén az ebből készített mészvizet a beteg állat torkába tölthesse. A legelő helyét, a kihajtás idejét, minden reggel a kerületi tisztnek kellett meghatároznia, akinek a juhászok minden este jelentették az éppen használatban lévő terület állapotát. Általános szokásnak megfelelően a kerületek állományát több csoportra osztva legeltették. Nyáron egy-egy nyájat alkottak: a fias anyák; a meddő és fiatal anyák ; az ürük és toklyóanyák ; a többi egyéven felüli ürük; a bárányok és végül a kos nyáj. Ezt a beosztást Szt. Mihály napján 'megváltoztatták az alábbiak szerint: kos alá menő két éven felüli anyák; két éven aluli toklyóanyák; toklyóürük; öreg ürük; ürüés nősténybárányok; kosbárányok és öregkosok. Ha egy-egy nyáj létszáma túl nagy, vagy túl kicsi lett volna a szétválasztás után, úgy — természetesen — mód nyílott a csoportok további szétosztására, vagy összevonására, ez esetben azonban — érthetően — mindenkor csak az azonos neműeket csoportosították. A bárányokat az anyáktól általában június folyamán választották el,

33 ettől kezdve ezeket a legközelebbi, legjobb minőségű legelőre hajtották, a legjobb bojtár felügyelete alatt. A báránynyáj újabb megosztására hat hónapos korban került sor, amikor is kiválasztották a tovább-tenyésztésre kiszemelt kosokat. A bárányokhoz hasonlóan az any any áj is a legjobb legelőt kapta. Az ürüknek, és a meddő anyáknak már csak a soványabb területek jutottak. Június, vagy július hónapban került sor az évenkénti mustrálásokra. A mustrálás alapja; az életkor és a gyapjú minősége volt."' A tény észanyagot általában 5—7 éves korban selejtezték ki,

35 és ennek befejeztével a kijelölt állatokat vagy azonnal értékesítették, vagy Heténybe terelték össze, és csak feljavítás után adták el azokat.

36 3 SML. Mernyei urad. ltára. Rationes oeconomiae. 1827—1841. 1828. jún. 1-i tisztiülés jkv. 34 Uo. 35 Szentiványi: im. 231. 1. 36 SML. Mernyei urad. ltára. Rationes oecono miae. 1824—1841. 1828. jún. 1-i, 28-i, és a júl. 12-i tisztiülés jkve-i.