Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Néprajztudomány - Zentai, János: Két adat Ormánság népének régi életéből. Almabor és almaecet készítés – Külü

196 ZENTAI JÁNOS edényekkel ellátott gépezet, mely által bizonyos testeket összezúznak, pl. tökmagot, kendermagot, hogy olajat törjenek belőle, vagy a kölesből kását csinálnak.« (III. 1238. hasáb.) A kölyü időbeli, történeti, szerepéről vajmi keveset tudunk, térbeli elterjedéséről már többet. BÁTKY (p. 42) így ír róla: »Ősi voltát az mutatja, hogy Közép-Európától kezdve KeletÁzsia széléig s a Szunda-szigetekig, ahol persze rizshántolására használják, mindenütt megtalálható.« GUNDA (p. 26) »Az Ormánsági külühöz hasonló eszközzel Japántól az Alpesekig találkozunk.« És mi a helyzet népünknél? A néprajztudomány nem fordított erre még kellő figyelmet, így elterjedését illetően szinte többet támaszkodhatunk nyelvészeti adatokra. A Szinynyei szerkesztette Magyar Táj szótár szerint Kemenesalja, Ormányság, Kiskunhalas, Csallóköz, Abaúj megye, Zemplén ímegye, Háromszék megye, Csik megye területekről isimert. Ha most még hozzá tesszük a néprajzi adatokat is, — Bálint, Gönczi, Kardos, Schmidt, Szabó, Vajkai —• megállapíthatjuk, hogy szinte az egész magyarság — Székelyföldtől az Őrségig, Felvidéktől az Alföld déli feléig — ismerte és használta. A további ezirányú kutatások ezt a területet bizonyára még bővítik. Időbeliségére okleveles adataink vannak. A nyelvészet bizonyítja, hogy a magyarság már a honfoglalás előtti időkben ismerte. GOMBOCZ kimutatta i(p. 17 és 20) a szó bolgár—török eredetét, így lehet, hogy az onogur-korban, talán már a -f- VI. század körül ismerték és használták őseink, vagyis már 1500 év óta. Zolnai szerkesztette 'Magyar Oklevélszótár bizonyítja a folyamatosságot (p. 535) »1443. kelew, 1449 kewlyw, 1453 kwlyw, 1488 kyllew, 1504 kywlle, 1541 kelé. XVII. század elejéről »Vagion. . es kasa tevrev keoliwys.« 1710. »Portörők munkájátúl egy kölyü portul. . .« A történeti fejlődést — tárgyi és irodalmi emlékek hiányában — nem. tudjuk pontosan nyomon követni, így e téren is csak következtetésekre vagyunk utalva. A régészeti feltárások nyomán előkerült leletek, és a természeti népeknél talált néprajzi adatok szerint a magvak törésére eleinte lapos követ használtak, amelyre helyezett szemeket egy kisebb kővel megtörték. Bizonyára tapasztalta az ősember, ha az alsó kő homorú, és minél inkább az, annál kevésbé szóródik el az összetört mag. Az alsó kőnek a további homorítása folytán jöhetett létre a mozsár. De azt is tapasztalhatta az értelmes ősember, hogy nemcsak ütéssel porlik szét a mag, hanem a felső kőnek dörzsölő mozgása által is, és így imég kisebb a szóródási veszteség. Ezen az alapon tovább fejlődve, tökéletesedve alakult ki az örlőkő, a daráló, a malom őse. A továbbiak során arra is rá kellett jönnie az őskor emberének, hogy a mozsár készítésére megfelelő a könnyebben is munkálható, és elterjedtebb fa. Ezt vándorláskor szállítani is könnyebb. Csakhogy viszont a fa romlandó anyag, ezért ennek tárgyi emléke nem maradt, ellentétben a kőből készült őrlőkővel. A magtörés módja tehát két irányba fejlődött. Hagyjuk most az őrlési módot, maradjunk a törésnél. Egyszerű eszköz a mozsár; két részből áll: egy lyukas fadarab — tuskó, göcs —, amelybe a zúzandó anyagot teszik, tehát a tulajdonképpeni mozsár, és egy másik, a mozsártörő, amellyel a törést végzik. A műveletet végző felemeli a törőt, és ráejti az üregben lévő törendő anyagra. A törő a saját súlyánál fogva ráesik a magra, azt összezúzza. Hogy az ütés nagyobb legyen, a dolgozó saját izomerejével is hozzásegít. Ez a módszer nem eléggé termelékeny. Mit csinljon az ember, hogy többet tudjon törni? Lehet növelni a mozsár öblét, nagyobb törőt használni. Igen ám, csakhogy a nagyobb törő nehezebb, az ember sokkal több erővel tudja csak felemelni. Esetleg két ember emelheti? No de ezzel a fejlesztéssel nemigen lehet tovább haladni. Az őrlőkő méretét lehetett növelni, mert itt állati erőt is igénybe vehetett az ember, később a természeti erők — víz, szél — energiáját, amíg eljutott a modern erőgépekig. A mozsárnál ilyenirányú fejlődésre nem volt lehetőség. De a tökéletesedés folyamata azért itt sem állt meg. A maga korában nagy jelentősége volt annak a »találmány«nak, amely a kétkarú emelőt kombinálta össze a mozsárral. Valójában ekkor született meg a kölyü. Ne keressük, ez mikor lehetett, bizonyára nem is fogjuk sohasem megtudni. Ezek után most már ismerkedjünk meg a kölyü szerkezetével. Van egy fahasáb, amelybe egy homorú fenekű hengeres üreget, lyukat vájnak. Eddig ez tulajdonképpen mozsár, csak nagyobb méretben. Ezután következik a törő je, amely már bonyolultabb, imint a lehető legegyszerűbb mozsártörő. Van egy tengelyen forgó gerenda, amelynek egyik vége felé kalapácsszerű nyúlványa van, ez kétkarú emelőként működik. Ez a gerenda úgy van beállítva, hogy a kalapácsa pontosan belehatoljon a hasáb lyukába. A gerendán lévő tengely valami álványszerű részre szerelt csapágyban forog, ez az emelő forgáspontja. A törőszerkezetet a dolgozó úgy hozza mozgásba, hogy a gerenda sima végére rálép egyik lábával, lenyomja a földig, majd levéve a lábát róla, a gerenda visszabillen, s a kalapács beleüt a lyukba, illetve rá az abban lévő anyagra. Ezt a mozdulatot azután szaporán ismétli a dolgozó. Természetesen a forgáspont nem a gerenda közepén van, hiszen akkor ez egyensúlyban lenne. A forgáspontot úgy kell