Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1966) (Pécs, 1967)
Helytörténet - Dankó, Imre: A Délvidék és a hajdúság
A DÉLVIDÉK ÉS A HAJDÚSÁG DANKÓ IMRE A magyar történelmi kutatás sajátságos esete a hajdúkérdés vizsgálata-. Sok kiváló történész és néprajzos kutatta a hajdúság eredetét, történetét, néprajzi sajátságait. Munkálkodásuk nyomán nyugodtan állíthatjuk, hogy a hajdúk, a hajdúság a magyar történelem, néprajz jobban feldolgozott, ismertebb területei közé tartozik. Az eredményekkel mégsem lehetünk megelégedve, mert az eddigi kutatások sajnálatosan elkerülték az igazi, lényeges kérdéseket s így a hajdúk tárgyalásánál több jelentős hiba keletkezett, illetve mulasztás történt. A legnagyobb hiba, hogy kutatóink a hajdúkérdést lokalizálták, azaz vizsgálódásaikat területileg a hat (illetőleg Polgárral együtt hét) úgynevezett történelmi ihajdúvárosra, az »öreg hajdúvárosokra-«, tematikailag pedig a Bocskai István, Báthori Gábor és Bethlen Gábor erdélyi fejedelmek alatt szerepelt hajdúkra korlátozták. Ilyen korlátozott formáiban a magyar hajdúság nem egyéb egy jól körülhatárolható eitíhnikai csoportnál, mely éppen jól kör ülha tárolhatóság a miatt is és azért is, mert alakulása történetileg 1604-től könnyen nyomon követhető, a kutatónak nem ad jelentősebb munkát. Ebből a hibából következik az, hogy az eddigi kutatások, kevés kivételtől eltekintve, a felszínen maradtak. A lokalizálás mellett háttérben maradtak a kényes kérdések is és ha elő is bújtak, gondosan kikerülték őket. Nem vizsgálták azokat a gazdasági-társadalmi összefüggéseket, amelyek létrehozták és később részben feudalizálták a hajdúságot. Helyette belevesztek a hajdúság eredetének sokszor üres, soviniszta célzatokat is rejtegető felderítésébe. Ezáltal elvesztettük annak lehetőségét is, hogy a magyar hajdúság nemzetközi kapcsolatait feltárjuk. A kutatásokban teljesen elsikkadt a hajdúmozgaloni antifeudális jellege és az a szívós harc is, amit a nagyszámú feudalizált hajdúközösség kiváltságai elismertetéséért, visszaállításáért mintegy másfélssáz évig folytatott és küzdelmével érlelője lett sok későbbi szabadságmozgalmunknak. A közelmúltban ez a harc kapott Makkai László könyvében először méltánylást 1 . Mindezeket nagyjából ugyanígy már több alkalommal elmondtuk, például a Sajó—Hernádmelléki hajdútelepről írt tanulmányunkban is 2 . Ebben a tanulmányban szeretnénk egy lépéssel továbbmenni, azáltal, hogy felhívjuk a figyelmet a Délvidék, közelebbről a Déldunántúl XV— XVI. századi történetére, illetve ezen történet és a magyar hajdúság kialakulása közötti szoros összefüggésre. Ezt amná! is inkább tehetjük, mert az utóbbi időben több olyan kutatás is történt, feldolgozás jelent meg, amely az általunk képviselt szempontok alapján erőteljesen kiterjesztette a hajdúság kutatásának Ikörét 3 . Közülük nem egy éppen délvidéki, illetőleg dunántúli vonatkozásiban fontos 4 . Fejtegetésünket azzal kell kezdenünk, hogy a hajdúságnak sokkal nagyobb jelentősége van történelmünkben, mint ahogy azt az eddigiek alapján gondoljuk és természetesen területileg sem lokalizálhatok a volt Hajdúkerületre, sőt még a Sajó—H«riníádmelléki (vagy máskléppen zempléni), a szabolcsi és a bihari hajdúságra sem. A hajdúság ugyanis széles körű tömegmozgalom volt, amit a feudalizmus intézményeinek bomlásán, mint alapvető okon kívül, nálunk magyaroknál, hazánk sajátságos történelmi és társadalmi körülményei is magyaráznak. Nálunk a feudalizmus bomlása egybeesett a törölk hódítással és azt megelőzően egy, az eddig gondoltnál méreteiben és továbbhatásában nagyobb felkeléssel. A feudalizmus bomlása sokrétű folyamat volt és olyan társadalmi erőket szabadított fel, 1 Makkiai László: A kuruc nemzeti összefogás előzményiéi. (Népi felkelések Felső-Magyarországon 1630—1632-ben.) Bp. 1956. 344. ^Danikó Imre: A Sajó-Hernádmelléki hajdútelepek. Sárospatak, 1955. 3 Szendrey István: A hajdú-történetkutatás újabb eredményei. Élet és Művelődés, 1959. 56—59. Vö.: Dankó Imre: A hajdúkutatás jelenlegi állása és feladatai. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962—64. Klny-ban is. 4 Vö.: Zimányi Vera: Adatok a dunántúli hajdúk történetéhez. Századok 94. 286—302.
