Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1963) (Pécs, 1964)

Mándoki László: Dél-Dunántúli lábbeliábrázolások a XIX. sz. elejéről

256 MÁNDOKI LÁSZLÓ rape: Baranyában például még a XVIII. században is a oéhbeli mesterek többsége délszláv nevet visel, sőt, a pécsi magyarszabók céhének jegyzőkönyve is jobbára horvátnyelvú bejegyzéseket tartalmaz!

4 A XIX. században délszláv iparosaink aszszimilálódása egyre gyorsuló ütemben halad, ezt a folyamatot szemléltetendő három csizmadia céhemlék névanyagát vetjük össze: Délszláv Magyar Német A pécsi csizmadiák névjegyzéke (1763)

5 83,33% 13,33% 3,33% A siklósi csizmadiák névjegyzéke (1811) 46,00% 52,00% 2,00% A szekszárdi csizmadiák névjegyzéke (1826) 32,87% 61,64% 5,48%, A fentiek, véleményünk szerint, kellően bizonyítják, hogy e céhek készítményei a délszlávok körében is elterjedtek voltak, s így az alábbiakban bemutatandó készítmények a déldunántúli szerbek, horvátok, bosnyákok és sokacok által viselt lábbelik megismeréséhez is közelebb visznek bennünket, Nem valószínű ugyanis, hogy a céhek délszláv mesterei csak a magyar lakosság igényeinek kielégítésére dolgoztak volna. A siklósi szabadulólevél lábbeliábrázolásai között három hosszúszárú lábbelit (csizmát, 5—7. képek), egy papucsot (8. kép) és egy — feltehetőleg női — félcipőt találunk (9. kép); a szekszárdi szabadulólevélen pedig mindössze két pár csizmát (10—11. képek). A bemutatott lábbelik tipizálása fölöttébb nehéz (hiszen a Gáborján által felsorolt ismertetőjegyek^ többsége

1 nemi állapítható meg 8. kép. Papucs a siklósi szabadulólevélről. 4 E problémát később külön közleményben kívánjuk kifejteni. 5 Facsimilében közli Mándoki 1962, pp. 72—73 között. 6 Idézett tanulmányai több helyén. 9. kép. Félcipő a siklósi szabadulólevélről. teljes bizonyossággal az ábrázolásokon), legalábbis számunkra problematikus. Reméljük azonban, hogy az anyag bemutatásával szolgálatot teszünk a kutatóknak. Két csizma térdig ér (6, 10. kép), ezek szárvágása szívalakú, az első oldalvarrott és egyenesen álló szárral, a második (minden valószínűség szerint) hátul varrott és előre dőlő szárú. Mindkettőn sarkantyú van, sarkuk feltehetően réteges. A többi csizma (5, 7. és 11. kép) szárközépig ér, szárvágásuk egyenes. Az első sarkatlan, oldalt fűzős lábbeli, a második szintén oldalt fűzős, valószínűleg réteges sarkú, a harmadik oldalvarrott, réteges sarkú, sarkantyús csizma. Az első és harmadik szára egyenesen áll, a másodiké hátra dől. A leglényegesebb tipizálási szempontok, a talp formája és a talpnak a szárral való összeerősítése, homályban maradnak. Amenynyiben az ábrázolásoknak hihetünk, valamennyi lábbelinél a torok csak ványolt, ráncolás nem látható a képeken. Feltehetően ráncolt volt azonban a 10. képen bemutatott csizma: az előre dőlő szár erre utal. A lábbelik -mellett látható szerszámok (6, 10—12. képek) legtöbbje ma már eltűnt, új formák, az újabb technikának jobban megfelelő eszközök szorították ki őket,

7 Szerény anyagközlésünik lezárásául a következőket állapíthatjuk meg: a közölt sza7 Az e bekezdésben mondottakat Gáborján Alice volt szíves kiegészíteni lektori véleményében: A 6. képen kiemelt összetett bicskia és a 11. képen kiemelt háromlábú tőke csakugyan eltűntek tekinthető, bár emlékük még él, a 12. képen baloldalt látható papucssarokvágó helyenként még megtalálható, de már ezt sem használják sehol. A visszalő (a 10. képen balra) és a musta (11. kép és a 12. képen jobbra, továbbá az egyszerű bicskia (a 10. kép közepén fent) még ma is használatos.