Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Füzes Endre: Adatok a XVIII–XIX. századi baranyai népviselethez

318 FÜZES ENDRE Ezután a XIX. század derekáig forrásaink nem szólnak a bőrruhákról. Először Hölbling tudósít arról a század 40-es éveiben, hogy Pécsvárad környékén a hosszú szűr mellett bundát is viselnek (1845. 68), a ködmön pedig a magyaroknál az egész megyében elterjedt (uo, 93). Ugyancsak ő írja, hogy a délszlávok bundát hordanak (uo. 94). Ezt Haas is megerősíti, hozzátéve, hogy nyáron is szívesen hordják (1845. 54). A hosszúhetényi honvédek közül háromnak volt ködmöne (Kresz, 1956. 180). Viselték az Ormánságban is (Csukás, 1858. 139). A források a baranyai németeknél nem említik, náluk valószínűleg a posztóruhák pótolták a szűr- és bőrruhákat. Az adatok egymás mellé állítása tehát azt mutatja, hop^ a ködmön, a rövid, csípőig érő bőrujjas viselését a XVIII. század végétől a XIX. század derekáig tudjuk követni. Díszítéséről két adatunk van. A sellyei céh remekjegyzéke „5 fértályos Oláh Ködmön"-ről ír, amelyet „kivagdalva fejér Czérnára" kell elkészíteni (Kodolányi, 1957a. 347), tehát rátéttel díszítették. Az Ormánságban viselt „sárga" ködmönt pedig kivarrták „mindenféle piros virágokkal" (Csukás, 1858. 139). A bunda viselet múltját csak nagy ugrásokkal tudjuk követni, bár ha a leírások „nagy" vagy „sarkig érő" ködmönével azonosítjuk, ugyanazt tapasztaljuk, mint a ködmön esetében, vagyis, hogy a XVIII. század végétől viselték. A XIX. század dereka után nincs rá több adatunk. A Sellyén készített „5 tériályos Oláh Ködmön" talán azonos volt a sokacoknál később is viselt, térdigérő, hímzéssel és bőrrátéttel díszített bundával (Várady, 1896. I. 120). Ezek szerint a bunda csak ráluk élt tovább. A ruhadarab „Oláh" jelzőját nem tudtuk megfejteni. Subáról csak a vajszlói Kiss Tóth Dániel ír (1830), akinek apja „hosszú czifra kerék galléros subát vet. . ." A többi forrás nem említi, ezért nem lehetett széles körben elterjedve. A szűr- és bőr felsőruhák a XIX. század második felében is tovább éltek, jelentőségük csak a század végére csökkent. Az ormánsági magyarok és a sokacok addig rendszeresen viselik a ködmönt és a szűrt is. A Hegyháton már csak öreg embereken látni. A megye többi részén erre az időre már nagyrészt kiszorítja a posztókabát és nadrág. A ködmön és szűrkabát csak a sokacoknál maradt meg, több helyen a legutóbbi évekig. A KJ két helyen említ lábbelit: a mohácsi járásban a magyarok és a szerbek bocskorban, a németek facipőben járnak. A Hegyháton a csizma ritka, szinte valamennyien bocskort viselnek. A németeknél itt is elterjedt a facipő. Néhány évvel korábban Mohácson tehénbőr csizma és egy pár bocskor tartozott a bakter járandóságai közé.

17 A mánfai ábrázolás férfialakja ugyancsak bocskort hord (Kodolányi, 1957. 91). A csizma még ritka a XVIII. század végén, de kevesen hordják a XIX. század első felében is. A Bőközben 1842 táján nem sokan húznak csizmát, a kanász pedig mindig bocskorban jár, szíját a lábszárára csavarja fel (Munkácsy, 1842. 569). A század derekén is a bocskor a legelterjedtebb lábbeli megyeszerte a magyaroknál és délszlávoknál. Több helyen tréfásan „égbeballagó"-nák nevezik (Hölbling, 1845. 93—94). Csupán Pécsvárad környékén kezdenek csizmát hordani a jobbmódúak és a fiatalok (uo. 68). A hosszúhetényi honvédek közül nyolcan bocskort, négyen csizmát, egy pedig bakancsot viselt (Kresz, 1956. 180). Csukás szerint az Ormánságban csak ünnepnap húznak csizmát, egyébként bocskorban járnak. (1858. 139). Egyedül Pécsett kezd kiszorulni a használatból, itt a legtöbben már csizmában járnak (Patkovics, 1846. 184). A bocskor szabására a sellyei remek jegyzék világít rá, a „magyar vargának" ugyanis „egy Pár Fedeles Botskort Szin alá fűzéssel" kellett remekként bemutatni (Kodolányi, 1957a. 347). Külön figyelmet érdemel a németek lábbelije, amelyből a források kétfélét említenek: cipőt és facipőt. Az előbbeniről az első adatot ugyan aránylag későn, Hölbling-től kapjuk (1845. 92), de tudjuk, hogy a németség a beköltözés idején térdharisnyát és csatos cipőt viselt (Schilling, 1929. 155—157). Bright figyelme a lábbelire nem terjedt ki, csak kabátról és térdnadrágról ír (1818. 574), de feltételezzük, hogy ehhez az öltözethez cipő (talán csatos cipő) is tartozott. A másik speciálisan német lábbeli, a facipő (klumpa), a korabeli megfigyelők szemében kurizóum lehetett, ezért több forrásban találkozunk vele. A KJ-ben a mohácsi és a hegyháti szolgabíró említi. Hölbling így ír róla: „Külön említést érdemelnek itt a' németnek faczipői, mellyel ezrenként készíttetnek erdős vidékeinken hársfából és páronként 4—6 váltó garason adatnak el." Leírja, hogy főleg télen és sárban használják és könnyedén mozognak benne (1845. 92). A facipő iparról Haas is megemlékezik, használatáról ezt írja: ,,A' templomok és iskolák előtt legszebb 17 Mohácsi Közgyűlési Jegyzőkönyv, 1775. XI. 5.