Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. III.

A LENGYEL! KULTÜRA GERINCES FAUNÁJA 9-5 Metatarsus Egolzwil 2 Seematte

—Gelungen St.

—Aubin Auvemier Starnberger See Siipplingen Weissenfels Regensburg

—Pürkelgut Bundsö Garda tó Föllik Magyarország Lengyelország Trusesti Bikovo Thesszália Shah Tepé Anau 40—48 36—52 50 27—42 45—54 48—52 47—58.5 43—52 38—50 41 37.5—57.5 40*—57 46.5 49—54.5 41 41—48 VJ n <ü ftäJS 22—28 24—27.5 25—30 25—34.5 22 24.5 kfo. 26—28 24 23—32 i&J 47—57 46.5—63 54 38—52 51—62 55—61 55—

kb. 68 51—64 43—60 48.5 52—69 54—63 56—69 51—62 52.5—64 49 50—67 •g с3.2 ^ 1 чи

5 111 38—48 47 41—£0 41 36—55 44—54 48 46—56 38.5 40—43 •1-й « Л gib Pill

1 •I-1 л\ , 23—25 22 22.5—30 21.5 25—32 A fentiekből látható, hogy a lengyeli kultúra lelőhelyeinek szarvasmarhái az európai és délnyugat-ázsiai neolithikus és rézkori szarvasmarhák legnagyobbtestű egyedei közé tartoznak, valamivel kisebbek azonban, mint hazai neolithikus és rézfcori lelőhelyek szarvasmarháinak átlaga. Ez utóbbi tény önként következik abból a fentebb idézett megállapításunkból, hogy rézkori szarvasmarháink a neolithikusoknál mintegy 7 cm-rel kisebb marmagasságúak. Ennek oka viszont az, hogy a neolithikumban gyakoribb volt a háziasítás, tehát gyakoribbak voltak az őstulokhoz közelálló s a régen domesztikált szarvasmarhák testnagyságát jóval meghaladó, frissen domesztikált házimarhák, a rézkorra viszont e szarvasmarhák utódai már jelentősen megkisebbedtek. A szarvasmarhacsontok méretviszonyait ábrázoló diagrammokon (2—9. ábra ) viszont az alábbiak figyelhetők meg: 1. A két nem csontjai elég jól elkülöníthetők egymástól. 2. A bikák csontméretei elérik az őstuloktehenek méreteit, ez utóbbiak 'méretei azonban mindig a bikacsontok méreteinek felső régiójában helyezkednek el. E csoportban — minden valószínűség szerint — frissen háziasított szarvasmarhák és szarvasmarha-őstulok-keresztezési termékek méretei is szerepelnek. A fentebb említett koponyarészleteken kívül ilyen állatból származik még egyebek közt három szarvcsap, egy radius-, metacarpus- és metatarsusdarab, továbbá két astragalus. 3. Egyes diagrammokon a méretek közt a bal alsó sarokban határozottan elkülönülő csoport ismerhető fel, (5, 6, 7. ábra.) mely — minden valószínűség szerint — a fentebb említett törpe marhának felel meg. 4. A szarvasmarha- és őstutokcsontok méretei csaknem valamennyi diagrammon egy egyenes mentén helyezkednek el, ami egységes, vagy legalábbis számtalan szállal összekötött populációra mutat, s ez pedig a helyi háziasításnak illetve a házi- és vadmarhák keresztezésének további bizonyítéka. Ha a fentieket röviden össze kívánjuk foglalni, megállapíthatjuk, hogy a lengyeli kultúra gerinces faunájának jellemvonásait négy lelőhely 1949 db meghatározható állatcsontja alapján igyekeztünk meghatározni, Az 1949 meghatározható csont 13 fajba tartozik, melyek közt egy, közelebbről meg nem határozható halfaj, 7 vad-, és 5 házi emlős szerepel. A fauna egészére az alábbiak jellemzők: 1. A háziállatok nem túlságosan erős túlsúlya a vadállatokkal szemben. 2. A háziállatok közt — s általában az egész faunában — a szarvasmarha a leggyakoribb, ezt a sertés követi, a jüh-kecske-csoport pedig a harmadik helyen áll gyakoriság szempont j ából. 3. A vadállatok közt — mint leggyakoribbak — az őstulok és a gimszarvas közel egyenlő számmal vannak képviselve, meszsziről követi őket a vaddisznó és az őz, a többi állatfaj viszont mindössze egy-két egyeddel képviselt. 4. A háziló teljesen hiányzik. E jellemvonások alapján megállapítható, hogy a lengyeli kultúra gerinces faunája a neolithikum és bronzkor faunája közti átmenet első szakaszát képviseli, amennyiben a