Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)

Füzes Endre: A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói

Á J. F. MÜZEÜM ŐZÁRÜ SÓTÁRTÓÍ §11 gott stilizált virágszirmok (37. kép). A só tartón nincs évszám, de feltehető, hogy a vésett sótartók „divatjának" utolsó éveiben készült, amikor már a donnboinú faragással díszített fedelű karcolt sótartók bizonyos mértékben irányadók voltak, vagy legalábbis befolyásolták a készítő ízlését. Ez a tárgy is példa egyébként arra, hogyan keveredtek egymással a díszítő technikák. Áttérve a karcolt sótairitók elemzésére, meg kell állapítanunk, hogy bár ez a technika logikailag egyszerűbb, mint a vésés és a spanyolozás, mégis az ornamentika szempontjából továbbmutató, nagyobb fejlődést biztosító. A rajzos, könnyed kézzel karcolt vonalakkal sokkal aprólékosabb, kifejezőbb és mutatósabb díszítményt készítettek a faragjók. A díszítményekben új igény jelentkezett: az emberábrázolás és a társas jelenetek ábrázolásának igénye. Ha végigtekintünk karcolt sótartóink díszítményén és azokat összevetjük a rajtuk található évszámokkal, a díszítmények fejlődésmenetében nagyjából négy időszakot különíthetünk el. Karcolt sótartóinkat e csoportosítás szerint elemezzük. (Természetesen ez a csoportosítás időrendi szempontból és a díszítmények szempontjából sem lehet pontos. Időrendi szempontból azért, meirt sótartóinknak csak mintegy a fele datált; a díszítmények szempontjából pedig azért, mert az egyik vagy másik csoportra jellemző díszítő motívum a másik csoport sótartóin is szerepelhet.) Az első csoportba azok a legkorábbi tárgyak tartoznak, amelyeket a vésett sótartókhoz hasonlóan növény- és állatábrázolással díszítettek. Feltehető, hogy bár véleményünk szerint főleg, az emberábrázolás igénye miatt tértek át a faragók a karcolásra, mégis a már ismert és gyakran alkalmazott növényi és geometrikus motívumokat szerepeltették eleinte a karcolt sótartókon is. Ennél a csoportnál a választóvízzel való festés igénye is csak mérsékelten jelentkezik. A leggyakrabban alkalmazott növényi motívum itt is a tulipán. Az 51.102.1 ltsz. sótartó mindkét oldalán négyágú tulipánt láthatunk kis madarakkal (16. kép). Ugyancsak tulipán dominál az 51.141.1 és 51.132.1 ltsz. tárgyak díszítményén. — E csoport sótartóin megjelennek a vésett típus állatalakjai, finomabb, pontosabb kivitelben. Legszívesebben a madarat ábrázolták, és a különféle madárialakok — bár csak mellékszereplőkként — még az emberábrázolással díszített sótartókon is előfordulnak. Az 51.95.1 ltsz. tárgyon a madár még kitölti az egész felületet (4. kép). Hasonló az 51.129.1 ltsz. sótartó csillagos fairktoHú madara, .amely az egész sótartót körbefutó hoszszú viirágágat tart a csőrében. Az 51.,107.1 ltsz, tárgy díszítményén más állattal is találkozunk: a faágon ülő és edényből eszegető két galamb alatt vaddisznó látható. (21. kép). A második csoportba azokat a sótartókat soroltuk, amelyeken egyedi emberábrázolás van. Az 51.117.1 és 51.121.1 ltsz. példányon az emberalak még mellékszereplője a díszítménynek. Az 51.114.1 ltsz. sótartóra karcolt leány és legény azonban mái' a fő helyet foglalja el; a szarvas és a madár a szélére szorult. E csoport legszebb darabja az 51.109.1 ltsz. sótartó. Az egyik oldalát díszítő vágtató huszárt és a mellette szaladó kutyát (24. kép) finom karcolásokkal formálta meg a készítő és választóvízzel színezte. Ugyanilyen finom a másik oldal kiterített farktollú pávája, amely aprólékosan kimunkált hosszú virágot tart a csőrében (25. kép). A harmadik és legnépesebb csoportot azok a sótartók alkotják, amelyeken valamit kifejezni akaró emberi csoportosulás, jelenet a díszítmény központja. A jelenetek többsége csárdában mulatozó vagy pandúrokkal találkozó betyárokat ábrázol. Tekintve, hogy ezek a sótartók nagyrészt a XIX. század utolsó évtizedeiben készültek, nem valószínű, hogy a betyárokkal való közvetlen kapcsolat ihlette meg a készítőket, hiszen akkor már nem voltak betyárok. Valószínűbb az, hogy ponyva útján terjesztett betyárromantika mozgatta meg a faragók fantáziáját. A mulató betyár majdnem egyforma ábrázolását látjuk az 51.96.1 és az 51.98.1 ltsz. sótairtón. (A díszítiméiny annyira egytforma;, hogy — mint már leírásunknál is megjegyeztük — feltehetőleg mindkettőt ugyanaz (a faragó készítette (7. kép). A másik oldalak bagoly és szarvas ábrázolása is nagyon hasonló (8. kép). Az egyiken 191 l-es évszámot találunk; a másik is azidőtájt, tehát aránylag későn készülhetett. Sokkal korábbi az ugyancsak páros jelenettel díszített 51.126.1 ltsz. sótartó.

15 Talán e sótartó karca a legfinomabb gyűjteményünkben (47. és 48. kép). Szép a sótartó jkét végén a sarkított mezők leheletfinom díszítése is. (49. kép). Páros jelenetet találunk az 51.127.1 ltsz., 1912-ben készült példányon is. Az asztal mellett mulató két férfi feltehetően nem, betyár, legalábbis fegyvert nem látunk az áb15 Leírását és képét közli Arnhold Nándor: Ormánsági népművészet с cikkében. A „Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület" Értesítője, II. 82. p., és IX. tábla.