Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)
Papp László: A mohácsi csatahely kutatása
A MOHÁCSI CSATAHELY KUTATÁSA 217 felé vivő úton és az út mellett menetelnek, mintegy fél mérföldnyi, azaz körülbelül 3 km-nyi utat tesznek meg, s Feketekapu vonalán túl, a sereg megkezdi felfejlődését. Itt délnyugati irányban kiszélesedik, minél hosszabb arcvonalat igyekszik felvenni, hogy az ellenség könnyen ne vehesse körül a sereget. Mire a felfejlődés végbemegy, a sereg háta (a régi) Mohácstól dél-délnyugati irányban jó 7, — balszárnya a Béga-Dunától körülbelül 4 km távolságban állt. „Nagy, széles síkság terült itt el" — mondja Brodarics, amelyet, — amit Burgio is csaknem szószerint említ —, „nem szakítottak meg sem 'erdők, sem bozótok, sem folyóvizek, sem dombok". Müveit szántóföldek, rétek sorakoztak ott, zavaró „tereptárgyak" nélkül. A szemhatáron, déli, délnyugati irányban azonban, az arcvonaltól 3—4 km távolságban, erdő állott. Ez Brodairics látókörét nem zavarta, s így nem figyelte meg. De hogy volt ott erdő, arról beszél Burgio, a csatából megmenekültek első híradása nyomán, szeptember 5-i jelentésében, s ennek az erdőnek — amint látni fogjuk —, szerepe is volt a csata lefolyásában. A hadrendbeállás és várakozás közben Brodarics nem láthatta a Borza patakot sem, amelynek felső ága, körülbelül 2 km-nyi távolságban kanyargott. Hogy később, a csata közben átugrott rajta, hogy medervonalán túljutott az a seregrész, amelyhez Brodarics s így a király is tartozott, az kétségtelen. Bizonyos, hogy az első magyar harcrend arcvonala, felállásakor, a Borzán innen volt; a számára kedvező széles földhátat nem hagyhatta el a kedvezőtlenebb terepsüllyedés kedvéért. A Borza bármily csekély, de menedékes és feltehetőleg vizes medre valamelyes természetes védvonalat is biztosított a felvonuló magyar sereg számára, amely előtt önkéntelenül is megállt az arcvonal. A Balkánon áthaladó, majd magyar földre érő török sereget 6 héten át kísérte az eső. A Napló még a Dráván való átkelést követő augusztus 23. napjáról is megemlíti, hogy: „reggeltől estig szünet nélkül esett az eső". Majd 24-ről.: „éjjel és nappal nagyon sok eső esett, a győzelmes hadsereg nagy fáradalmakat állott ki, s a menetoszlop felbontva, rendetlenül folytatta útját." A csata éjjelén is szakadt az eső, s a következő napokról is hasonló feljegyzéseket tartalmaz a Napló. Mindennek következtében nyugodtan feltételezhetjük, hogy a Borza két ága sem volt száraz. Hogy Brodarics, akinek figyelme elég sokfelé kiterjedt, e terepakadályról még sem szól, ennek okát nem tudjuk megfejteni. Azok az írók, (Gergely, Halmay, Gyalókay), akik Földvár falut a Borzától délre helyezik, a patakot említésre sem érdemesnek, akkori, feltételezett kiszáradt állapotában, észrevehetetlennek tekintik. Gyalókay ugyan utal Brodaricsnak azon bizonytalan soraira, hogy a királyi sereg „per equa et iniqua" sietett előre. Ebből arra következtet, hogy a magyar támadás „nem sima mezőn" történt. 34 Tér leírásában említi Brodarics: „csupán balra, ezen (ti. készültségi) hely és a Duna (Béga-Duma) között volt egy mocsaras és iszapos víz, sűrű náddal és sással telve, melyben később sokan lelték halálukat." Ezekkel a szavakkal Brodarics csaknem teljes pontossággal meghatározza a magyar harcrendek állását. A „mocsaras víz" ugyanis nem lehetett más, mint a Feketekapu-Vizslák vonalától délre elterülő ártér, a vizslaki rét, amelyről korábban szóltunk s amelyet a Kneidinger Atlasz „Sátorhelyi sziget"-nek nevez. Ettől északra, a Kölked feletti vizes terület e kérdésnél nem jöhet tekintetbe, már csak azért sem, mert ez a hely a csata idején sem lehetett életveszélyesen ingoványos. A tőle délre eső területen pedig már a Selska Ъага, a csata idején nagy víztükrös tó húzódott, — a XVIII. sz.-i telepesek, mint halastavat bérelték, 35 — ahová a török ágyútűz elől menekülők magukat be nem vonhatták. A menekülők ugyanis az iszapos mocsárba süllyedtek be, s nem valaimely tó vizébe vetették magukat. Ezt erősíti meg Kemálpasazáde is, mondván, hogy a menekülők „nagy csapata", a folyónak (?) rohanva, lovastól beleveszett az ingoványba. Harmadik, szóbajöhető hely pedig sem közel, sem távolabb, nincsen. A vizslaki iréten a század első éveiben víztelenítési munkát végeztek, árkokkal szelték át e területet. E munka közben egy csonka pengéjű, kosaras, kerek hárítótárcsás, finomabb kivitelű hegyestőr-markolatot találtak, amelyet a pécsi Janus Pannonius Múzeum őriz. Az eredeti leltárkönyvi bejegyzés a törtről enyit mond: „Mohácstól délre, 6 kmre, az országút keleti felén húzódó réten, mely egykor Dunameder volt, csatorna ásáskor, 1902^ben találták." 35 * 34 I. m. 268. o. '211. 1. j. 35 Orsz. bevéltár U. et С. 94./2S. 38. 33 /a J. P. M. Városi Múzeum T665. lelt. ez.
