Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)

Papp László: A mohácsi csatahely kutatása

214 PAPP LÁSZLÓ páncélos had még alkalmas lehetett, de a mozgékonyabb török hadakkal szemben, a harc forgatagában végül is csődöt mondott. A menekülést pedig a nehéz, a lovat is elborító páncél csaknem teljesen megakadályozta.

28 A könnyű lovasság, huszárság fegyvere szablya, vagy hosszú hegyes tőr, egyes seregtesteknél lobogós kopja. Buzogányt inkább csak a csapatvezérek és az előkelőbbek hordtak; általánosabb volt a fokos,, balta, csákány. Egyrészük könnyű, sodronyos vasinggel, ritkábban nagy, négyszögletes pajzzsal, kotorgáddal, gyakrabban kis kerek pajzzsal, boldával volt felszerelve. Pajzsa azonban sok gyalogosnak is volt. Lovas is, gyalogos is hordott, távolról sem általánosan, vasfegyverderekat, csak a mellett, vagy hátat is védő vasmellet. Tüzérségünk csekélyszámú, Brodarics szerint 85 ágyújából kevés volt a valóban számottevő, nagy tűzfegyver. Az ütközetben ezeknek sem sok hasznát vették. Emellett az ágyúk jelentős része, Gyalókay adatai szerint 32 db, a táborban és a hajókon maradt, a hadrendbe álló sereg nem várta meg azok kiszállítását, illetve a hajón maradtakat a török naszádosok már előbb zsákmányul ejtették. A nehéz ágyúk irányozhatók, forgathatók voltak, kerekekre felszerelve. Lehetséges, hogy egy irészük csupán egyszerű faágyazaton nyugodott. Hordképesséigüket, űrméretük szerint, Gyalókay 1200—1800 mnél kevesebbre becsüU. Az 1573-ban a csatatéren járt Gerlach István, császári követségi tolmács, Mohácstól ,,jó fél mérföldnyire" (?), még látta azokat az árokhelyeket, ,,ahol az ágyúk állottak, s ahová a halottakat eltemették". Ez a feljegyzés bizonyára a magyar ágyúállásokra, — de lehet, hogy a tábor sáncárkaira vonatkozik: Gerlach urával, Unginad Dáviddal, Miksa császár konstantinápolyi követével hintón ment ki a csatatérre, s a Mohácsról dél felé vivő főúton járhattak, ennek közelében tűnhettek szemükbe a talaj süppedések.

29 A török hadsereg létszámát illetően le 28 Jó példa erre a három cseh Schlick testvér esete. István, aiki teljes fegyverzettel érkezett a harcba, elesett, mig két testvére, akiknek páncélzata, nehéz lova útközben elmaradt s oly későn érkezett, hogy gazdáik azokat felhasználni nern tudták, megmenekültek. (G. G.: Egykorú levél a mohácsi csatából. Hadt. Közi. ИШ. 510Э—Ö0i&. o. 29 Szalay László: Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVI .-ik században. Pest, 1Ш5. I. k. kell végre számolnunk az iskolai könyvekben ma is szereplő 300 000 fő hagyományával. Ezt a számot Brodarics örökítette meg, ( — bár a csatát követő néhány nap múlva írt levelében 200 000 főt említ) — Tomorynak az emlékezetes haditanácson elhangzott közlése alapján. Tomory ugyan szavaihoz hozzátette, hogy a „csatára alkalmasabb, válogatottabb" török katonák száma csak 70 000 fő lehet, a többi fegyelmezetlen csőcselék. A török kútfőkből az ellenség létszámát, túlzásaik miatt, vajmi nehéz megközelítően is kideríteni. Elfogadhatjuk a Gyalókaynak alapos számításaival is igazolt, korábbi történetíróink egyrészénél is szereplő számadatot, amely szerint a szultánnak kb. 75 000 katonája érhetett a mohácsi síksághoz, amelyből mintegy 20 000 volt az irreguláris martalócféle (csarkadzsi). A reguláris sereg megközelítően 20 000 főnyi, kiválóan felszerelt gyalogos janicsárból és mintegy 30 000 főnyi, csaknem kizárólag könnyű lovasból, csekélyebb számú tüzérből állhatott, a hajósokon és segédszolgálatosokon kívül. A csatairodalom, Brodarics nyomán, akinek ez a iközlése is Tomorynak a haditanácson elhangzott kijelentésén alapszik, szinte egybehangzóan a török tüzérség 300 ágyúját emeli ki, — mint a csata kimenetelét eldöntő tényezőt. Valószínű azonban, hogy a csatában csak a 'raméliai hadtest 150 ágyúját állították fel, amire még visszatérünk. Feltűnő, hogy hadtörténészeink a török tüzérség mellett nem értékelik kellőképpen a puskás janicsárságnsk a török kútfőktől általánosan hangoztatott, kétségtelenül különleges jelentőségű szerepét. Az a mindent elborító, átláthatatlan tűz, láng és füst, a szakadatlan dörej, amelyről Brodarics és a török írók szólnak, s amely a csata sorsát jórészt eldöntötte, nemcsak a török ágyúktól eredt, amelyeik egyébként lövedékeikkel nem sok kárt okoztak, hanem igen jelentős részben a nagyszámú, „modern", könnyű kézi tűzfegyverrel felszerelt, álláshelyükön megmaradni, tehát fegyverét használni is tudó tüfencsik puskáitól. Kemálpasazáde is a török „puskás vitézeket" emeli ki, akik a török ágyúüteg közelébe érkezett magyar támadókra „füstfelleget bocsátva az ég felé, úgy szórták a puskagolyót, mintha jégeső lett volna." Egyébként a szultán katonáinak különféle fegyverekkel való felszereléséről az egykorú török kútfők szétszórt adalékaiból eléggé bő képet alkothatunk.