Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)

Füzes Endre: Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

NÉPI ÉPÍTKEZÉS MECSEK-HEGYALJÁN FÜZES ENDRE Mecsek-Hegyalja Pécstől nyugatra, a Mecsek déli lejtőjén elterülő vidék. Lakói Hegyaljának nevezik, így különböztetik meg magukat a Mecsek gerincétől északra fekvő Hegyháttól és dél felé, a szentlőrici lapályon túl elterülő Aljvidéktől. A lejtőt észak-déli irányban völgyek szabdalják keresztül, amelyeknek a Mecsek felé eső végében ülnek a falvak: Cserkút, Kővágószőllős (1. kép), Kővágótöttös, Bakonya és Boda. Ahogy nyugat felé haladunk, úgy szelídül a lejtő meredeke, a falvak annál távolabb esnek a Mecsektől, felszínük egyre egyenletesebb. Ez természetesen meglátszik településükön is. Cserkút, a Pécshez legközelebb eső község, szinte közvetlenül a Mecsek gerince alá szorult, Boda pedig már majdnem sík terepen fekszik. A falvak felszíne nagyon tagolt, különösen Hegyalja keleti részén. Az utcák keskenyek, meredekek és görbék. Ez bizonyos halmazos hegyközség jelleget ad ezeknek a falvaknak, amelyet az építkezés és a település állandó rendeződése sem tud eltüntetni. A vidék etnikailag is elkülönül a nagyobb táji környezettől. Lakói színtiszta magyarok, akik települési folytonosságukat — amint a levéltári adatok bizonyítják — a XIII—

XIV. század óta őrzik. A török hódoltság és a felszabadító háborúk sem mozdították ki őket a helyükről. 1848 előtt a pécsi káptalan jobbágyai voltak; minden faluban meg tudják még mutatni azt a helyet, ahová a dézsmát hordták. A lakosság tehát magyar és katolikus, ezzel élesen elkülönül a Hegyhát németekkel, majd az azok helyére Felvidékről és Szlovákiából betelepített magyarokkal kevert népességétől, valamint az Aljvidék magyar, de református lakosságától. Ez a tény bizonyos táji öntudatot teremtett itt Hegyalján, ami régebben a házassági kapcsolatokat is korlátozta. Ugyanis néhány évtizeddel ezelőtt még csak egymásközt házasodtak. Ha ma a hegyaljai falukban járunk, gyakran úgy érezzük, mintha Pécs egyik külvárosában vagy egy kisváros utcáin járnánk. Több olyan utcát látunk, amelyben a házak kispolgári értelemben vett modern stílusban épültek. Ilyenek Cserkúton a templom utcája, Kővágószőllősön a Nagyutca (2. kép), Kővágótöttösön pedig a Kistöttösi utca. Mindenfelé egész utcafrontot betöltő nagykapus, sárgára vagy szürkére festett, nagy házakat lehet látni, amelyek oromfalát klasszicizáló félpillérek és ablakszemöldökök díszítik. A tetők sátorforma jú cseréptetők. A kapuk nagy szárnyas kapuk, amelyeket ritkán használnak, inkább díszül szolgálnak. De látni igazi modern, téglából és betonból épített, fröcskölt falú házakat is, nagy redőnyös ablakokkal; ezek a legújabb divat képviselői. Mindez azt mutatja, hogy az egységes építőstílus és ezzel együtt az egységes falukép is már régen megbomlott. Egyes falurészek — bár átalakult formában — még őrzik a régi, több évszázaddal ezelőtt kialakult építőstílust. Maga a ház még a régi, de már cseréptető fedi, ami az egységes faluképben már lényeges változást okoz. Az építőanyag, a divat, a stílus változása, amelyet legtöbbször a gazdálkodás átalakulása, változása, gazdasági kényszerítőerők okoznak, átalakítja a faluképet. Ez az átalakulás nem spontán történik, nemcsak a gazdasági erők következményeként, hanem igen jelentős szerepet játszik benne az ember is, akiben a hagyományokhoz való ragaszkodás mellett az új stílus csírái érlelődnek. A polgári divat, az új építőanyagok, az új technika lehetőségei egyre jobban elhomályosítják a régi hagyományt, új szerzői eszme keletkezik, amely az igények figyelembevételével új szerkezetet, új stílust alkot. Ebben az új stílusban sajátosan keverednek az új építőanyag, valamint az új technika által teremtett elemek a hagyományos, gyakorlatban bevált célszerű elemekkel és formákkal. A hagyományoknak ez az újszerű formákhoz való alkalmazása, valamint a paraszti élethez és munkához hozzátartozó épületobjektumok választják el ma a paraszti építkezést a polgári divattói, ez kü-