Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)

ifj. Fehér Géza: A Pécsi Janus Pannonius Múzeum hódoltságkori török emlékei

HÓDOLTSÁGKORI TÖRÖK EMLÉKEK 135 III. A fazekastechnikai kérdési Sajnos a magyar múzeumokban található török emlékek jelentős része vagy lelkes magángyűjtőktől, vagy pedig véletlen leletből származik. A törökkor kutatására — országos viszonylatban is — mindeddig csak kisszámú ásatást végeztek. Ennek ellenére azonban — természetesen — hosszú és rendkívüli jelentőségű, s tegyük hozzá, felkutatatlan történelmi korszak hatalmas és változatos anyaga gyűlt össze múzeumainkban. Ez az általános jellemzés a pécsi Janus Pannonius Múzeum jelen tanulmányban tárgyalt török emlékeire 13. kép. Török típusú vörösréz-edények napjainkból. A kos<ovo és Metohie Múzeum (Pristina—Jugoszlávia) néprajzi anyagából is vonatkoztatható, amelyek között szintén alig találunk rendszeres feltárásból származó, vagy pontos lelőhellyel megjelölt edényeket. A gyűjteményanyag azonban mégis igen fontos régészeti és ipartörténeti kutatásaink szempontjából, mert a magyar múzeumokban őrzött török kerámiai anyagban talán a legváltozatosabb és kétságkívül legtöbb egész edényt tartalmaz. A teljes gyűjtemény feldolgozásánál, főleg pedig értékelésénél — természetesen — számba vesszük a rendelkezésre álló régészeti és néprajzi források mellett a történeti írott forrásanyagot is. Elsőrendű régészeti forrás, amelynél pontos keltezésre is lehetőség nyílott, az esztergom-szenttamáshegyi török fazekaskemence 1926. évi leletanyaga és az 1956-ban kiásott hitelesítő anyaga (1. kép). Itt az 1926-ból és 1956-ból származó — és a pécsi török emlékanyag korhatározását is nagy mértékben megkönnyítő — igen jelentős edény-anyagon kívül, a Janus Pannonius Múzeum leletanyagához jól kapcsolható lelettárgyak — a talpastálak mázraégetésnél használatos háromul levonható tanulság lábak (1. kép 9) és félkész bögre alakú kemenceszem (5. kép 5) — kerültek napvilágra. Az esztergomiakkal teljesen megegyező fazekas égető háromlábak Pécsett két lelő-helyről is ismeretesek: 1. a János u. 6. sz. házalapozás földmunkálatainál nagyobb menynyiség került napvilágra (V. t. 14—17); 2. Az 1926. évi csatornázáskor is előkerült egy darab (V. t. 18). Utóbbinak kísérőleletei: 1 db korsó (I. t. 3), 2 db korsónyak (IX. t. 8; itsz. 6678), 1 db talpastál töredéke (Itsz. 6667), 1 db gyertyatartó (IX. t. 3) és 1 db pipa (XII. t. 1). 14. kép. A boszniai vörösréz-kannái részei. A kanna (ibriq) bárom fő részből áll. A rendszerint alacsony, hengeres, abroncshoz hasonló talpon [„obruc" (1) — innen a neve is] álló alsó fenék és hasi része a „dib" (2); középső vállrésze a „bogaz" (3); a felső nyaki része a „zeh" (4). Csövét -,nosac"-nak nevezik (5)

; a cső tojásdad, rendszerint .gerezdéit végét pedig „hènzek"-nek (6). Fülének „drzak" a neve (7), ennek az edényhez csatlakozó alsó részének ,.scemlija", a pántnak —• amellyel a nyak két oldalára szegecselik — „uho", a fedélnek a fülre erősítésére szolgáló csuklós pántnak (8) pedig „hasèrma". A fedél neve „kapák" (9). A kancsó csövét a nyakhoz kapcsolt vízszintes taggal, a „dàjak"-al ímerevítik (10), amelyet középen a „dűl", más néven az „alem" (11) díszíti. A fedélnek az edény szájnyílásába illeszkedő hengeres része a „cember" (12). A 13-al jelzett rész a 8.-al azonos. A fedél csúcsa a „pűce" vagy „dűl" Ügy az egyik, mint a másik lelet esetében csak a leltárkönyv bejegyzésére támaszkodhattunk. A leletmentésekről semmiféle feljegyzés nem maradt fenn, így ha el is fogadjuk a leltárkönyvben szereplő s közelebbi lelőkörülményeket nem tartalmazó adatokat, azokból csak igen szerény következtetéseket vonhatunk le. — A János u. 6. sz. lelőhely esetében ui. még kísérőleletekkel sem talál-