Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1956) (Pécs, 1956)

Füzes Endre: Adatok a mecseki megosztott településekhez

96 FÜZES ENDRE abból állt, hogy 5—6 gazda összefogott, legtöbbször rokonok vagy akiknek a szállása közel volt egymáshoz, összeterelték a jószágaikat, együtt ihajtották ki őket este legelni. A gazdák vagy legényfiaik felváltva őrizték őket. Egyik éjjel az egyik gazda őrizte, a másik éjjel a másik, így ment sorban. Az összeterelt 15—20 marhát a „soros" este kihajtotta a legelőre és egész éjjel vigyázott rájuk. Az erdőbe is elhajtott, különösen akkor, mikor a legelő már kiégett a forróságtól. Gyakran ottmaradt a jószág a szállás közelében, ha volt elég füves hely. Ennek az éjjeli legeltetésnek nagyon sok emléke maradt, ami azt mutatja, hogy rendszeres legeltetési mód volt jó idő esetén. Este több gazda összejött a szállásoknál vagy a jószág közelében, függetlenül attól, hogy ki volt a soros, nagy tüzet raktak, szalonnát sütöttek és beszélgettek a tűz mellett, miközben a jószágot is szemmel tartották. Különösen ősszel voltak gyakoriak ezek az esti összejövetelek, mikor már vége volt a mezőgazdasági és szüreti munkáknak. Télen minden jószág a szálláson volt. Október végén a gulyás is hazahajtott, és mikor beköszöntött a hideg idő, a csordás se hajtott ki reggelenkint. Ilyenkor már legeltetni se lehetett, különösen, ha leesett a hó. Több gazdánál a jószág elhelyezése gondot jelentett télen. Ha az istálló nem volt olyan nagy, hogy az összes jószág elfért volna 'benne, a pajtából is istállót csináltak. A szénát, szalmát az istálló padlására vitték és a helyükön elfért néhány darab marha. Ez azonban csak szükségmegoldás volt, a legtöbb gazda már előre gondoskodott arról, hogy jószágait megfelelően elhelyezze. Télen nem lehetett legeltetni, ezért száraz takarmányon volt a jószág. Ilyenkor etették fel a réten kaszált és megszárított szénát. Legtöbbször azonban már a tél végére elfogyott ez a takarmány, ilyen esetben korpával kevert vágott kukoricaszárral, szalimatörekkel pótolták. Télen mindig kint volt valaki a jószággal a szálláson. Általában egy öreg vagy a szolgalegény aludt kint, reggel és este etette, itatta őket. Étkezni bejárt a házhoz. A szállásokra való kijárás télen nagy hóban sokszor nehézségbe ütközött. Emlékeznek rá többen, hogy akkora hó volt, hogy lapáttal kellett utat vágni benne a szállásokhoz, hogy meg tudják etetni a jószágot. Az itatás egész éven át a közös kutaknál történt. Cserkúton a falu alsószélén levő nagy kútnál itattak, ide hajtották a jószágot még a falu felső részéről is. Szöllősön a töttösi út felett és a Pápa gyöpém volt kút. Az előbbit horgas kútnak nevezték, mert a vizet hosszú rúdra erősített horoggal, illetve az arra akasztott vederrel húzták fel. A kútnak kávája se volt, csak két nagy kőre helyezett favályú volt mellette, abból ivott a jószág. Ehhez a kúthoz a töttösi út felettiek jártak itatni. A töttösi út alatt levő szállásokról a Pápa gyöpére hajtották a jószágot. Itt gémeskút volt, mely még ma is megvan és ma is használják. A falu alatti szállásokról a patakhoz ihajtották itatni a jószágot. Két patak is folyt itt. Ha télen befagyott, fejszével törték fel a jeget, úgy itattak. Töttösön a Bornyicán itattak. Ez egy kis völgy volt a szállások közelében, ahol gémeskút is volt és patak is folyt rajta keresztül. A szállásokról ide hajtották itatni a 'marhákat. . Hegyháton a szállások mellett voltak közös kutak, de voltak patakok is a közelben. Általában itt is egy-egy csoport szállásról egy kúthoz hajtották itatni a jószágot, A közös kútnál az itatás meghatározott rend szerint történt. Minden kútnak, megvolt a kialakult itatási rendje, melyhez ragaszkodtak. Ez érthető, hisz