Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1956) (Pécs, 1956)

ifj. Kodolányi János: A diósviszlói halottíró asszonyok

A DIÓSVISZLÓI HALOTTÍRÓ ASSZONYOK 163 arról tájékoztatta az élőt, hogy a halott milyen körülmények közé került, hanem tanácsokat is adott az élőknek, bajban lévőket megnyugtatott, belelátott a jövőbe is. Az üzenetet tehát nemeseik a halottakról, hozta, hanem a halottaktól is. A halottíró írás közben nem tudta, mit ír, a halottat nem látta, beszélni nem hallotta. Csak öpfeaK írt, aki hitt benne. Előre tudta mindenkiről, hiszi-e, aki nem hitte, elküldte. Tapasztalata szerint a halottak ((szellemek) nem egyformán írtak, akik életükben vétkesebbek voltak, haláluk után rosszabb helyre kerültek, azok nehezebben írtnak. A halottíró a levelet igen gyors kézírással írta, alig volt olvasható. írás közben a mondatokat, mondatrészeket nem választotta el egymástól, ékezetet nem használt s általában nem használt • nagybetűt sem. Írás közben az* volt az érzése, mintha valaki vezetné a kezét. A levelet elsőnek a halottíró olvasta el, azután adta oda az íratónak. A levelekben sűrűn előfordul Jézus emlegetése és különböző vallásos intelmek sora. Előfordult, hogy a kérdezett halott úgy búcsúzott el, hagyta félbe az írást, hogy imára, templomba kell mennie. A levelekben megnyilatkozó képzelet a túlvilágot a földi világhoz hasonlóan képzeli el, a halottak (szellemek) ott folytatják életüket, akik bűnösök voltak a földön, ott büntetésben részesülnek. Tulajdonságuk, hogy látják a földet, látják hozzátartozóikat, látják előre a sorsukat, de látják a túlvilágra kerülteket is. Ezért fordult elő, hogy mikor élővel akartak íratni, sikertelenül, a később megkérdezett halott azt felelte, miért keresitek az élőt a holtak között? A földön maradtakat, a földi életet csak azok nem látták, akik a túlvilágon rossz helyre kerültek, ezeken az élő hozzátartozók imádsággal próbáltak segíteni. A halottíró anyagi viszonzás kérése nélkül írt. Nagy Sándorné elfogadta az önként felajánlott díjazást, H. J.-né el sem fogadta. Amikor Nagy Sándorné Diósviszlón elkezdte a halottírást, a faluban egyszeriben híre terjedt, majd híre ment a környéken is: Tudománya első sorban az asszonyokat érdekelte. Az első világháború idején csak fokozódott az érdeklődés- Igen sokan ketresték föl Nagy Sándornét, hogy katona hozzátartozóik után érdeklődjenek. A halottírás fölkeltette többek. érdeklődését aziránt is, hogy megpróbálkozzanak a tudomány elsajátításával. Többen próbálkoztak vele, de csak egy asszonynak, H. J.-nénak sikérült. A halottírás tudományát az adat

7 közlők szerint nem tanulhatta meg akárki, az elmondottakból is úgy látszik, hogy a halottírónak megfelelő alkatúnak kellett lennie. Azok,'akik íratni jártak, feltétlenül hisznek a halottíró tudományában, az eseteket, történeteket teljes meggyőződéssel mondták el. Általában ötven éven felüliek közül kerülnek ki, a fiatalabbak már kétkedőbbek. Az íratok általában nők voltak, férfiak csak igen ritkán. A halottírók által írt leveleket sokáig megőrizték, a második világháború idején kallódott el sok közülük. Nagy Sándorné levelei közül többet sikerült összegyűjteni, H. J.-néi közül azonban egyet sem. Neki magának volt néhány, de a háború után megsemmisítette őket. Már a gyűjtőmunka során felvetődött az a probléma, van-e kapcsolata a halottírásnak, a spiritizmushoz? Különösen akkor nyomult ez a kérdés előtérbe, amikor az egyik diósviszlói asszony arról mesélt, hogy Hitre látogatása után „először csináltak fenyőfából egy háromlábú asztalt, arra rá kellett tenni a kezüket. Kérdéseket kellett föltenni s akkor az asztal lába kopogott. Ezt aztán abbahagyták." Az asztal „kerek kis asztal volt, három lába volt, de szögnek nem volt szabad lennie benne". Egy másik öregasszony is tudott róla, hogy „azt beszélték, hogy asztalt is mozgattak, de beszélték, hogy azért mozdul meg, mert valakinek a kezében az ér jobban mozog. Beszéltek erről, Margitkám még lány volt. De nem tudok róla, nem láttam." Nem sikerült »senkit találni, aki ilyen n*