Dénes Andrea szerk.: Ehető vadnövények a Kárpát-medencében (Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 13. Pécs, 2013)
Váróczi Zsuzsa: Vadon élő növények a bukovinai székelyek táplálkozásában
16 Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi Sorozat 13. (2013) Eredmények Gazdasági alap A XIX. században mindenütt megindult és egyre erősödő kulturális kiegyenlítődés elérte a Bukovinából Magyarországra települt székelyeket is. Táncaik, népi játékaik eltűnnek, viseletűk, textíliáik a szekrényben rejtőzködnek, nyelvjárásukat szégyellik. Megváltozott a táplálkozásuk is. Az öregek még mindig jobb ízűnek érzik, amit otthon ettek, a fiatalabbak azonban, ha tudnak is valamit az ottani étkezésről, nem szívesen beszélnek róla, szegényesnek érzik, félnek attól, hogy nevetségessé válnak. A székelyek a Magyarországról kitelepített németek házait kapták meg, azok teljes berendezésével együtt, sok esetben azonosítják ezeket saját régi eszközeikkel. A konyhaberendezés megnevezésével együtt sok egyéb főzésre, étkezésre vonatkozó szót vesznek át az őslakosságtól, és ma már nem mindig tudnak különbséget tenni a saját és az itt tanult kifejezések között. A táplálkozás nem elszigetelt, a népélet egyéb megnyilatkozásaitól élesen elkülönülő. Gyűjtéseimet nagyobbrészt kézírással, kisebb részt magnetofonnal rögzítettem. Igyekeztem a dolgozat szövegében minél több nyelvjárási szót és szöveget idézni, a mellettük zárójelben levő betűjelek az adatközlők nevére utalnak. Növényi eredetű, gyűjtögetett alapanyagú ételek A gyűjtögetéssel szerzett ételeknek ma már kicsi a jelentősége a népi táplálkozásban. Ez vonatkozik a mai székelyekre is. Alkalomszerűen szednek ugyan gombát, szedret a közeli szántóföldeken, málnáért, áfonyáért néha távolabbi erdőbe is elmerészkednek. Ezek az anyagok azonban inkább a táplálkozás kiegészítésére szolgálnak, „kívánságból” fogyasztják őket. Ősszel gyűjtötték a „vadalmát” és a „vadkörtét” vagy „őszi körtét”, de frissen ehetetlen, „nyuvadós” volt. Ha búza vagy árpa között érlelték, télen már nyersen is meg lehetett enni. Ha „csügröf’, /lásd italok/ készítettek belőle, a lé elfogyasztása után az almát, körtét is megették. A régi öregek főztek belőle ecetet is, ennek készítésmódjára azonban a maiak már nem emlékeznek. Ha cukorral főzték meg, főleg a gyerekek ették szívesen. A tehenet őrző gyerekek szedték a „szedert”. „Az a csuszkor, ami földön ment, szeder” /Cs. L-nél. „Szedert akkor szették, mikor a harmat megütte” /N.I.-né/. Rendszerint helyben megették. Ha hazavitték „ettek maiéval vagy magányosan” /T. L-n él. Lekvárt azonban nem főztek belőle, mert igen sok cukor kellett hozzá. „Édességnek, dulcsesznek” egy kiló szedret és egy kiló cukrot „fősztek essze”. Erdei szederből készült a „szedrepalinka” /lásd italok/. A csipkerózsának két fajtáját ismerték. Nagyobb levelű változatát „csipkerózsának”, „csipkerózsa bogyójának”, a kisebb levelűt „seggvakarónak”, nevezték. /Fogadjisten, Józseffalva/. A csipkerózsáról a virágot leszedték. A rózsaszín „lapickakat” lecsipkedték, és „savanyusóval” /borkősav/ bedörzsölték. Egy kiló rózsalevelet egy kiló cukorral egy liter vízben főztek fel. Egyes helyeken száz db rózsához tettek egy kiló cukrot. A főzetet leszűrték, külön üvegben eltették, a szirupot és a szirmokat frissítőként fogyasztották. A csipkerózsa levelét „mekszaraztottak” és teát főztek belőle. A „seggvakaró” termése csemege, „enycsembencsem”. Ha megérett „kitakarítottak”, kiszedték a magját, és nyersen vagy lekvárnak ették. „Ojan vékony lekvár lett belőle” /G. L-n él. Szirupot is főztek belőle, de ez is sok cukrot igényelt. Ma lekvárként általános. Gyomorfájás ellen „kányát”, „istengyümölcsét” /galagonya/ használtak. Az erdőben termett késő ősszel. Az őrző gyerekek ágastól letörték, hazavitték, és tiszta helyre tették száradni. Nyersen ették.
