Dénes Andrea szerk.: Ehető vadnövények a Kárpát-medencében (Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 13. Pécs, 2013)
Dénes Andrea, Papp Nóra, Babai Dániel, Czúcz Bálint & Molnár Zsolt: Ehető, vadon termő növények és felhasználásuk a Kárpát-medencében élő magyarok körében néprajzi és etnobotanikai kutatások alapján
Ehető vadnövények a Kárpát-medencében 47 mölcsöket (Gunda 2001). Feljegyeztek olyan szokást is, hogy a lótulajdonos családok kizárólag a falu távolabbi területein gyűjthettek, míg a szegények, akiknek nem volt lova, a falu közelében. A lovak is tudták dolgukat, hátukra erősített gyűjtőedényekkel követték gazdáikat (Márkus 1941). A gyűjtögetés hagyománya néha közösségekben, néha csak családokban szállt nemzedékről nemzedékre. Közösségi tevékenység volt még az 1930-as években is pl. a „esete”, a földi bodza (Sambucus ebulus) lekvár főzése (10-15. ábra) főképp a német nemzetiségeknél, és a „hecsedli” (Rosa canina) lekvár főzése egyes falvakban (utóbbi még ma is, bár ma már turista-csalogatóként is). Arról is van feljegyzés, hogy volt, aki szégyellte, hogy zöld leveleket kényszerült enni, nem is szívesen beszélt erről. Talán oka is lehetett a szégyenkezésre, mert arról is beszámolnak a források, hogy a gyűjtögető tevékenységet a „csalánevést” sokan le is nézték. A városból érkező tanárok olykor tiltották is a gyerekek vadnövény csemegézé- sét; 500-szor leíratták:,füvet csak kérődző állat eszik” (Péntek & Szabó 1985, F. Váróczi 1961,Zsupos 1987). Egyéb felhasználás ,,fűben, fában az orvosság” mondják a magyarok, és ennek megfelelően tudatosan egyfajta gyógy-táplálékként is fogyasztottak egyes fajokat. Pl. a legyengült, szopni nem tudó csecsemőt csalánnal (Urtica) etették. A pásztorok fogaik, szájuk tisztítása, fertőtlenítése végett rágták az útifű (Plantago lanceolata) levelét (Németh I. szóbeli közi.), vagy a fák megszilárdult nedvét, a mézgát, gyantát. Útifű (Plantago spp.) fajok aprított levelével gyógyvajat kevertek (Gub 1993). Étvágygerjesztőként ezerjófü (Centaurium erythraea) levelet rágtak. A kálmos, tárnics és kömény füszerezésű pálinka egyben emésztést serkentő is volt. Gyógy-készítményként is használták a bodzafajok, somfajok terméséből, ill. fenyőrügyből és fiatal fenyőtobozból készült szirupot, lekvárt, (pl. Müller 1973, Vajkai 1941, Zsupos 1987, Babai 2012, Papp 2012). A nyírfa nedvét, a nyírvizet hűsítő, üdítő italként itták elsősorban, de étvágygerjesztő hatásúnak is tartották. Használták gyógyító és szépítőszerként is, különösen szeplő ellen (Györffi 1937), ill. tejoltásra is a sajtkészítésnél (Gunda 1967). A csertölgy levét a pásztorok szívesebben itták, mint a vizet, mert segítette a zsíros ételek emésztését. A tejoltó galaj (Galium verum) mellett madársóskát (Oxalis sp.) is használtak tejoltásra. Több gyógynövény (Agrimonia eupatoria, Matricaria recutita, Vaccinium sp. levél, Tilia spp., Melittis melissophyllum) teáját mindennapi élvezeti teaként is itták. Baranyában viszont a mecseki tea (Melittis melissophyllum) teájával gyógycukorkát is készítettek (JPM adattár). 3 fafaj megszilárdult nedvét rágták, nem csak fogtisztítás végett, hanem nyálképzés elősegítésére is, mely a fonáshoz volt szükséges.
