Dénes Andrea szerk.: Pécs és környéke növényvilága egykor és ma (Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 12. Pécs, 2010)
G. Detky Rita: Pécs táj arculatának változásai a kezdetektől napjainkig - Konfliktusok és megoldási javaslatok
12 DUNÁNTÚLI DOLGOZATOK (A) TERMÉSZETTUDOMÁNYI SOROZAT 12 tése. Ekkor már az egyes telkek kialakítása és az utcák vonalvezetése a természeti adottságokat figyelmen kívül hagyta, ami a mai napig tartó csapadékvíz elvezetési problémák gyökere. A meredek észak-déli vonalvezetésű mecseki utcák (Vilmos utca, Nyíl utca) különösen télen járhatók nehezen, de a lejtő alján egy nyári zápor vagy a hóolvadás a mai napig is óriási rombolást végez. A filoxéravész megjelenéséig a pécsi borkereskedelem jelentős szerepet töltött be DélMagyarországon. Mivel a város nagy része pannon homokon épült, kiválóak voltak a pinceépítés, ezáltal a bortárolás feltételei is. Nemcsak a helyi, hanem a baranyai, tolnai borok zömét is pécsi kereskedők gyűjtötték össze, és tárolták a pincéikben, sőt a hazaiakon kívül szlavón borok exportjával és importjával is foglalkoztak. A filoxérajárványt követően a meggazdagodott borkereskedők közül került ki a gyáriparosok nagy része. Az iparosodás Pécsett csak későn - a XIX.-XX. század fordulóján kezdődött meg, az ebből eredő hátrányát a város máig nem hozta be. Pécs környékén már a XVIII. század végétől folyt szénbányászat, a nagyüzemi mélyaknás művelést a Duna Gőzhajózási Társaság 1853-ban indította meg. A mélyművelésű bányák velejárói a meddőhányók (palahányók) valamint a bányászati technológia építményei - az aknák és szénmosók - új elemként jelentek meg a tájban. „A kőszén után loholó ember átformálta a tájat. Az ősi szép, régente bőséges jövedelmet adó szelídgesztenyések, a hatalmas 3-400 éves fák, Magyarország legöregebb fái részben áldozatul estek a szénkaparóknak..." (HANTOS 1940). Az új energiaforrás megjelenésével és a gőzgépek elterjedésével a XIX. század második felében a Tettye-patak mellől áthelyeződik az ipari negyed az akkori város déli részére, mivel mind a szén, mind a nyersanyag ebből az irányból érkezik. Ekkor létesül a Zsolnay gyár is. Az 1890-es évek végére csaknem befejeződik az ipari telephelyek kialakítása. Ezek az ipari üzemek közvetve hatással voltak a város fejlődési irányára, mivel a tömegközlekedés hiánya miatt a lakosság a munkahelye közelében bérelt vagy épített lakást. Egy-egy nagyobb városszéli üzem telepítésével így megkezdődött a környék benépesülése. A város alaprajzában ekkortól keletnyugat irányú terjeszkedés figyelhető meg. Pécs vizei mentén a század végén jelentek meg a bolgárkertészek különálló, néhány gazdasági épülettel övezett lakóházai. A fogalommá vált, ún. árasztásos öntözésű zöldségtermelés, a „bolgárkertészkedés" a Pécsi vízre és a Szabolcsi vízfolyásra alapozódott. Az első kertészek 1870 előtt érkeztek, eleinte család nélkül, és a téli időszakban hazatértek szülőföldjükre. Később családostól, végleg letelepedtek a városban, leszármazottaik ma is büszkén vállalják nevüket és kultúrájukat. Két érdekes adalék erről a kertészeti kultúráról: kora tavasszal a bolgár kertész felült a vonatra, és a legbecsesebb paradicsomfajták egy-egy tüllzacskóba burkolt magjait egy zsinór két végére varrva a nyakába akasztotta, majd a hóna alá tette. A párás melegben a többnapos vonatút végére a magvak előcsíráztak ( SCHMIDT Gábor ex verb.). Az igényes bolgárkertészek maguk alkotta szabály szerint a nap végére megmaradt árut elajándékozták, vagy maguk fogyasztották el. Másnapra sosem tették el, minden hajnalban frisset árultak. Pécsett, a századforduló más magyar városaival ellentétben, alig létesült közterületi zöldfelület. Ennek oka a városszerkezetben keresendő, hisz majdnem minden házhoz tartozott saját kert, másrészt a szűk utcákat alig lehetett fásítani, a belvároshoz pedig a mainál lényegesen közelebb volt a Mecsek összefüggő nagy zöldje. Az Alsó Sétatérre 1890-ben készült ugyan egy angolkert terve, ez azonban nem került kivitelezésre. Ugyancsak nem valósult
