Gállos Ferenc – Gállos Orsolya: Tanulmányok Pécsvárad középkori történetéhez (Dunántúli Dolgozatok 8. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 8. Pécs, 1975)

I. PÉCSVÁRAD EGYHÁZTÖRTÉNETÉNEK ELSŐ KORSZAKA

Adataink szerint tehát egy dékán - később perjel irányította közvetlenül a monostor életét az apát legfőbb vezetése alatt. Ha ebből következtethetünk a szerzetesek számára, úgy átlagosan 20-25 személynél ezt többre nem tehetjük. Közülük a tisztségviselők, a kántor, az őr és a cellarius - aki itt cellarius, olykor meg claviger néven ismeretes - bizonyos áldozópapok, presbyterck voltak, mert a tisztük ellátása is szükségessé tette az egy cellariuson kívül. A Regula értelmében egyébként az apát jelölte ki a testvérek közül azokat, akikkel fölvétették a kisebb, majd a nagyobb rendeket, és a püspökkel áldozópappá szenteltették őket. Az alapítólevél szerint a XIII. század első harmadában már az volt az exemptiót élvező apátságban a gyakorlat, hogy az apátot magát vagy az esztergomi érsek vagy bármely más püspök iktatta be méltóságába, s ugyancsak az apát választotta ki azt a püspököt, aki a szerzeteseknek a kisebb és nagyobb rendeket feladta. A Regula 62. fejezete szerint az áldozópap szerzetesek a dékánok és perjelek állásának megfelelő, tehát rangban elől, az apát után következő helyet kell biztosítani a kolostor közösségében, mindazonáltal érvényesülni kell a belépés szerint őket megillető sorrendnek is. A Regula iránt teljes engedelmességgel tartoznak. Többnyire a dékán és az őrszerzetes, a két legfontosabb tisztség betöltője írta nevét az oklevelekre, illetve ezek nevét írták oda, mint jelenlevő tanúkét. Ebből az következik, hogy a monostor életében is övék volt a legfontosabb munkakör, már ami a monostornak a külső világ felé irányuló tevékenységét illeti. Custosról, őrszerzetesről a Regula még nem beszél. Ezt a tisztséget a rend későbbi hittérítő és egyházszervező tevékenysége alakította ki. Az őrszerzetes kezdetben a monostori és a hozzá közelebb álló templom felügyelője volt, az oltárok legfőbb gondozója, javadalmaik és a sekrestye felszereléscinek, javadalmainak gondozója. Később, mikor az apátságok - így a pécsváradi is - exemptiójukat kivívták és egyházszervezésben vállalt munkájuk során plébániákat kezdtek átvenni saját kezelésükbe, és alapítottak is plébániákat, az őrszerzetesre szállott a plébániák felügyeleti hatásköre is. Lehetséges, hogy a custos a plébániák anyagi ügyeivel is törődött az egyházi felügyeleten kívül. Az előbbi táblázat is érzékelteti, hogy az őrszerzetes igen fontos, felelősségteljes bizalmi állást töltött be. Bonifác húsz évnél tovább volt őrszerzetes, Hermann pedig, aki 1299-ben bukkan fel c tisztségben, kevéssel utóbb apát lett. Nyilván a kiválóbb rendtagokat bízták meg a custos feladatkörével. A XI-XIII. században gazdag egyházi felszerelés állott már a custos kezelésében. Az alapítólevél felsorolja a sekrestye és a kincstár tárgyait: 29 casula, 14 dalmatika, 18 tunika, 60 cappa, 27 oltártakaró, 29 mantilla, 4 templomi tróntakaró, 50 alba, 22 kámzsa, 10 oltárfüggöny, 15 egyéb függöny, 10 szőnyeg az oltárok elé, 9 kereszt, 7 misekönyv, 5 hordozható oltár, 4 tömjéntartó, 6 kandeláber, 11 kehely, 12 kézmosótál, 4 tömjénező, 4 ámpolna, 3 ezüstszekrényke, stólák stb. Gerevich Tibor szerint ezek mind ezüst és aranyozott műtárgyak. A ruhák és egyéb textíliák selyemből készített, gazdagon hímzett, díszített darabok voltak. Nagy értéket jelenthetett a 7 misekönyv, hiszen elkészítésük, díszítésük egész vagyonba került, még ha a kolostorban készültek is, különösen az olyan bonyolult összetételű könyvek, mint a misekönyvek. Rendkívüli gazdagságot látunk e téren is: 2 kötetben megvolt a teljes Szentírás, annak valószínűleg Alcuin bencés szerzetestől átdolgozott kritikai szövege, mely Nagy Károly óta terjedt el Európában, a bencés kolostorokban. Volt 4 Nocturnale, azaz breviárium, amely a mai breviárium officinum nocturnumnak nevezett részét és leckéket tartalmazott. Az úgynevezett Antiphonariumból 5 példány is akadt a könyvek sorában. Ez az énekes misékhez előírt antifonákat adta az egész esztendőre és így a plenariumnak nevezett misekönyv kiegészítésére szolgált. Volt két lectionarium, zsolozsmázáshoz használt olvasmánykönyv az evangéliumból vett részletekkel, 6 további Missale, azaz misekönyv kézi használatra, talán utazásokhoz, 4 Psalterium, azaz zsoltároskönyv, 5 Graduale, azaz responsoriumos könyv, 2 példány Szt. Benedek Regulájából, 2 kcresztelési szertartáskönyv, 2 Glossarium és a Horni 1 iáknak egy könyve, mindkettő példabeszéd- és prédikációgyűjtemény. A beszéd gyűjteményben 40 beszéd volt, valószínűleg még a Paulus Diaconusféle gyűjtemény, melyet csak Nagy Károly kora óta használtak a bencések. Összesen 42 kötet egyházi mű. Az egyházi felszereléseknek ez az Árpád-kori gazdagsága bámulatos, melynek ekkori felsorolásán kívül semmi emléke nem maradt. Hogy egy részüket a könyveknek a monostor szerzetesei készítették, azt abból a már említett jelenségből állapíthatjuk meg, hogy a XIII. század közepén készült hitelcshelyi iratokon gyakorlott kezek munkája észlelhető. Minthogy már kezdettől számos falu szolgálónépe adózott munkaerejével, gabonával, borral, gyümölccsel, hallal, állatokkal és állati termékekkel a monostornak, a szerzetesek nem kényszerültek arra, hogy maguk végezzenek termelőmunkát. Gazdasági tevékenységük lényegében a járandóságok nyilvántartásában és beszedésében állott. Termelőmunkát végző bencésekről külföldi vonatkozásban is csak szegény monostorokkal kapcsolatban hallunk. A szerzetesek közül a földesúri hatalmat kezében tartó apát és a cellarius foglalkoztak közvetlenül az uradalommal. Az apát a termelőmunkát végző szolganépek uraként, a cellarius a monostor pincéinek tárházainak vezetőjeként foglalkozott a gazdálkodással. Fizikai munkát végző szerzetesekről - fráterekről, valószínűleg laikus testvérekről - a XIII. század eleji interpolált alapítólevélben olvasunk. Ezeknek külön műhelyeik voltak a monostorban, s így nem annyira a földművelés, mint inkább a kézművesség körébe sorolható munkájuk. Hogy mióta állottak fenn ezek a monostori műhelyek, nem tudjuk.'

17 07 SÖRÖS-ERDÉLYI I. 482-83; ÉRDŰJHELYI 1903. 4-5-