Sarosácz György: A mohácsi kerámia és története (Dunántúli Dolgozatok 6. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 6. Pécs, 1965)

IV. A mohácsi kerámia készítés módjai

6: Az agyag áztatása Az áztatást egy hordószerű nagy edénybea vagy teknőben szakaszosan végzik. Az áztató edényt előbb feltöltik vízzel, majd az agyagot lassan lapáttal be­szórják, közben állandóan keverik, hogy az agyag folyékony legyen. (6. kép) A folyékonnyá vált agya­got téglával körülkerített medencébe átszűrik. A szűrő egy téglalap alakú deszkára rászcgelt drót­szövetből áll. A folyékony agyagot vödörrel átme­rik, közben ismét keverik és vizet adnak hozzá. A szűrőbe beöntött agyagot ugyancsak többször meg­keverik és a lerakódó kavics, fadarab, kagyló és egyéb szennyeződést eltávolítják. Szűrés után az agyag a medence fenekére ülep­szik, a víz pedig feldobja magát. Ekkor a vizet a medence falán hagyott kis rekeszen leengedik. Az agyag a medencében addig pihen (kiseli se), amíg a benne lévő víz el nem párolog és az agyag kockákra vágva fel nem darabolható. (8. kép) A feldarabolást ásóval végzik. A feldarabolt kockák nagy részét a pincében, kisebb részét a műhelyben tárolják. A le­szűrt agyagot korongozás előtt meggyúrják, hogy a levegő kiszoruljon. A tűzálló edények készítéséhez az agyagot a mai Csehszlovákia (Felső-Magyarország: Poltár, Pete­nyc, Romhány, Zsaluzsány területről) dereglye szám­mal úgy hozatták. „Tudunk azonban arról is, hogy a Duna menti városokba Ausztriából importálták a tűzálló földet, amit tutajon szállítottak és Győrben. Komáromban, Pesten, Kalocsán. Mohácson rakták le, illetve vitték délvidékig." 130 c) Műhely-szerszámok. A korsós és a fazekas műhely többsége egy épület alatt volt. Az épületek falai a múlt század vége felé vert és vályogból ké­szültek, teteje nádból. A műhelynek használt hely­ség kicsi, sötét, zsúfolt és egészségtelen volt. Itt tá­rolták az agyag egy részét, itt folyt az agyag tapo­sása, gyúrása, az őszi-téli hónapokban készült tár­gyak szárítása, és az edények mázolása. Szegényebb mesterek ezt a helységet konyhának is használták. A korongokat az ablak mellé állítják, lehetőleg mindig úgy, hogy a fényt jobb oldalról, esetleg szem­be kapják. A szárítókemencét a leghosszabb falrész­hez építik, míg a gyúrópad és (mázőrlő) a sarokba kerül. A szárító polcokat a mennyezethez felkötik, hogy több helyük legyen. Régen a korongot a földbe ásott oszlopokhoz rög­zítették. A korong (kotur) lényeges része a fej (gUi­va) és a talp, vagy láballó (daska). Mindkettő ke­ményfából készült. A fej rendszerint szilfából, mert a nedvességet jól bírja - nem vetemedik és nem re ped meg. A fej 18-33 cm átmérőjű, a talp 50-60 cm. között változik. A kettőt tengely (vreteno) köti ösz­sze. A tengő alsó vége vasból kiképzett edénybe (babica) forog, míg a tengő felső vége kiképzett fá­val van odaerősítve. A földbe ásott oszlopokat desz­ka köti össze. A felső két deszka egyike a korong asztalául, a másik ülő és gyúrópadként szolgál (ás­tál, klupa). 7: Agyagszűrés LJO István Erzsébet: Sárközi, népi cserépedények. Néprajzi Értesítő 1964. 114. Az iszapolt agyag kockáinak kiszedése

Next

/
Thumbnails
Contents