Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )
A Sárköz gazdálkodása
teríteni. Május végén, június elején a rétek laposabb részén még „fakadás vizek" voltak, de benne is lekaszálták a füvet, mert mire a víz levonult volna a kőgy kihajtotta volna bugáját s akkor már a ló nemigen ette volna meg. Belementek tehát a „csöncsögős", „limányos", süppedő helyekre is, de magasabb tarlóra kaszáltak, ami felfogta a füvet, így a rét is hamarabb kiszáradt, ha lekaszálták. Az első rendet a legjobb kaszás vitte, a gazda rendszerint hátul kaszált. Az összesegítők és napszámos legények közt állandó volt a versengés. „A szép kaszálás az, ha húszan vannak is egy részben, de a kaszák egyszerre emelkednek, egyszerre vágnak és a testek is egyszerre hajlanak meg." A nyughatatlanja előre tört, nagyobb röndöt vágott s utolérte az első kaszást. Rávágta a füvet az első kaszásra úgy, hogy annak kaszája megakadt s alig tudta megsuhintani. Ilyenkor illő volt a helyet átadni. „Ha annyira törtetsz, ergye előre." „Na öcsém akkor menj az enyémbe." De ebből mindig vicsorgás is lett. A többiek előtt türtőztették magukat, nem késleltethették a munkát, a leszámolás ideje vasárnap délután volt a nagy kocsmánál, ott civódtak, verekedtek, törlesztették az adóságot. Ha békében érték el a rend végét, kicsit fújtak, váltogatták, cserélgették a helyeket, néhány szót ejtettek, s úgy indultak újra a munkának. A fű rendben száradt. Ha gyönge volt a rend, még forgatni sem kellett. Hagyományosan, ha csak tehették, legtöbben a szénakaszálást úgy intézték, hogy az a pünkösd előtti hétre esett. 166 A fű az ünnepek alatt száradt, s az azt követő héten gyűjtötték fel. Ha eső jött közbe, többször is meg kellett forgatni. A forgatásra asszony, ember, gyerek mind kint volt. Visszafelé kezdték el ott, ahol a kaszások abbahagyták. Óvatosan fordították, hogy a fű a tüvin forduljon meg s ne kuszálódjon. A gyűjtésnél is összesegítettek férfiak és asszonyok egyaránt. Mindenki választott magának egy röndöt s azon favellával görgette, hajtotta maga előtt a szénát (vagy ha olyan rövid volt a fű, görgetni nem lehetett, vellázva dobálgatta előre), míg egy jó vellarakomány össze nem gyűlt. Ebbe beletűzte a vellát s előrevitte a rendben 10—15 lépésre, olyan távolságra, melyen még egy hasonló nagyságú csomót összegyűjthetett. Miután a szénát letette a rendre, visszament a félbehagyott rendig, s ugyanúgy felszedte a maradékot. Ezután a másik oldalára ment az összegyűjtött szénának, olyan távolságra, melyen újra két ilyen csomót összegyűjthetett, tehát megint először összegyűjtött egy vellára valót s azt a többihez vitte, majd visszatért a visszamaradt darab összeszedésére. így a rendek irányára merőlegesen egy vonalban kialakultak a „hurkák" vagy „vellázatok". A hurkák távolsága tehát egymástól összesen négy vellára való csomóhoz szükséges távolság volt a renden. Arra is ügyeltek, hogy a hurkák szép egyenesek, szabályosak legyenek. Ha mindjárt hordani akarták, a hurkából egyenesen a kocsira rakták a szénát. Legtöbbször azonban a hurkákat is össze kellett terelni. Két férfi hajtotta a hurkát egymás mellett dolgozva „mint a galacsint a bogár" és az asszonyok gereblyéztek utána, ha olyan volt a fű, hogy a rétet gerebélyézésre érdemesnek ítélték. Az uradalomtól bérelt kaszálón nem tették, csak a magukén, hogy az elmaradt széna a fű további növekedését ne akadályozza. Általában 10 rönd szélességet egyik és 10 rönd szélességet a másik oldalról hajtottak össze és ez adott kb. egy vontató nagyságú szénát. Vizes, limányos, tocsogós helyen csak pötröncét hajtottak össze. Három rönd szélesség a hurkából egy pötrönce rakomány széna, (egy jobbról, egy balról, egy pedig középen). Ilyen helyről mihamarább ki kellett ugyanis vinni a szénát, mert a legkisebb esőtől is a lapok vize felduzzadt s akkor kocsival a rétre behajtani már nem lehetett. Átlag 4-5 pötrönce ad egy vontatót (2 pötrönce jobbról, 2 balról, egy a közepén). Ha közel volt a szénáskert vagy szállás, csak vontatóba rakták s így húzatták be oda a boglya helyére. A vontatórúd hosszúsága kb. 3,5 m, de vastagabb, mint az ugyancsak ilyen hosszú vékonyabb, mindkét végén hegyes pötröncerúd. A pötröncéket az egyik rúdhoz kötött, s a rakomány fölött átlósan átvezetett kötél segítségével is lekötötték. A vontatórúdhoz való fát már az erdőben válogatták ki, mert egy kis görbületének kellett lennie. Egyik végét kihegyezték, hogy a vontatóba rakott széna alá húzhassák s végétől egy arasznyira nyakat faragtak rá, hogy a rákötött kötél le ne csúszhat son. A vontatórúd másik végére lyukat fúrtak, melybe egy faszeget állítottak. Mikor átdugták a rudat a vontató alatt, a kötél végét megerősítették a rúd nyakán s átdobták a szénán előre a faszeghez. Ott is jól megkötötték, ún. csikóshurokra. A kötél szabadon maradt végét a kise-fához kötötték szorosan. A ló fara majdnem a szénát érte, de indítás után a teher hátrább csúszott. Az uradalomtól részébe vállalt kaszálásnál is csak vontatóba rakták a szénát. A rét „göröngyeit" egyharmadosán, a lapjait felesbe kaszálták, rendszerint a saját rét lekaszálása után, mert az uradalom rétjei vizesebbek voltak. A vontatóba rakott szénából részeltek. Az uradalom embere a kiválasztott vontatókba leveles galyat tűzött jelül. Ezután boglyába, kazalba rakták. Hét-nyolc vontatót húztak össze körbe egy boglyahely köré, ahol azt egy ember rakta s kettő pedig a vontatók szénáját adta kéz alá. A réten csak egy gyakorlott ember maradt kint, aki a vontatórudat a széna alá szúrta és lekötötte. A lovakkal gyerekek jártak, azok vezették mindig arra a helyre, ahonnan már elfogyott a boglya mellől. Nagyobb kazlaknál állást is raktak, melyre egyetlen rúdba erősített fafogakból álló létra, az ún. occoru segítségével kapaszkodtak fel. Ha kocsival hordták, 3—4 vontató adott egy kocsi szénát, vagyis egy kocsis boglyát. Ez a mennyiség a jobbágyszolgáltatás mértékeként is szerepel már a XVIII. század első felében mint egy öreg szekeres boglya széna, melyet a század elején az uraság, később a saját rétükről kellett telkenként egyet, évenként az uradalomnak beszállítani. A XIX. század elejére az öreg szekeres boglya mértéket az egy kocsis boglya kifejezés váltja fel, ami a fő igás-állat változással függ össze. 16 " A szénaszállítás alakulását tovább is nyomonkövethetjük. Nem tudjuk pontosan, mióta használnak hosszú nyári oldalt a rövid téli kocsioldal mellett, sem a vendégoldal alkalmazásának kezdetéről, melyet a lőcsökön kívül a kocsioldal magasságánál valamivel alacsonyabban kötéllel kötöztek fel. Ezek azonban fordulásnál igen megterhelték a lőcsöket és azokat el is
