Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

A borjú, míg a tehén el nem apasztott és el nem rúgta, szopott. Akinek több tehene volt (2—18), az nem fejte minden tehenét s voltak tehenek, melyeket éveken át nem fejtek egyáltalában. Nyáron, míg a hazajáró tehéncsorda minden este bejött, a fejés nem jelentett különösebb gondot. De ősszel mikor a tehéncsordát már feloszlatták, a tehénpásztor „beszámolt" a teheneket nem igen volt kedvük s módjuk otthon etetni, inkább kihajtották telelőre a szállásra. Továbbá nem is fejték, csak akkor, ha volt a háznál olyan fiatal leány vagy menyecske, aki elvállalta és kijárhatott a 3—8 km távolságban levő szállásra. A szállási öregek nem igen fejték az állatokat. A szálláson vagy a háznál szabad ég alatt vagy féltetős fészer védelmében telelő fejősteheneket nem is kötötték le, azok szabadon jártak-keltek az akolban. Éppen ezért nehéz volt őket megfejni. A jószág mellé állva és meghajolva, fejüket a tehén hasának nyomva úgy fejték fél kézzel, hogy egyszere két csöcsöt fogtak markukba. Külön az első kettőt és külön a hátsó kettőt, ha közben a jószág tovább lépett, nekik is utánuk kellett menni. Bal kezükben tartották a szokásos tökhéj kapinyát. A lopótök hosszú, vékony szára képezte a „kapinya" nyelét. Ezeket a századfordulóig használták. Később főként azért, mert a lopótök szárából a tejet sosem tudták tisztára kimosni s így megbüdösödött, alacsony, füles ún. totya fazekat használtak cserépből vagy füles bádogpoharat A kifejt tejet fakánákba töltötték s úgy vitték haza. Otthon „kuti"-kba (köcsögökbe) szűrték szét s abban aludt meg „téfeP'-nek és túrónak. Vajat keveset csináltak, a főzéshez főként tejfelt használtak csak. A kutikat használat után kimosták és a ház elé állított ágas fákra vagy karókra tűzve szárították ki. A marhák tulajdonjegyét főként a szarvba égették, de használtak szőrbélyeget is. Munkára csak a négy éves tinókat törték be. Sajátos, hogy miután az ökör a Sárközben megszűnt fő munkaállat lenni, a gazdák tinók betörésével tovább is foglalkoztak. A betanult tinókat aztán jó áron adták el a vásárokon. SERTÉSEK Középkori okleveleinkben gyakran esik szó a Sárköz sertéstenyésztéséről. A XIV. században a szekszárdi apátság nemes jobbágyai végleg eltöröltetik a számukra sérelmes sertéstizedet, utolsó adójukat is, mely még jobbágyszolgáltatásnak számíthatott. Ugyancsak ebből a századból már említettük azt a pert, melyet 1000 disznó elhajtása és leölése ügyében folytattak. Az a „vaddisznóhoz hasonló" hosszúorrú disznófajta, mely egész életében az erdőt s legelőt járta, makkon, halon és különböző gyökereken hízott fel, a könynyűlábú lovakkal és a nagyszarvú marhákkal együtt tűnt el. A régi fajta sertést otthon a faluban egyáltalában nem tartották, mivel is etették volna? A közös nyájnak ugyan volt a falu alatt akla, ahol a malacos göbéket etethették, de azokat sem hajtották be a házhoz sohasem. Hazajáró csürhe csak az első világháború után lett. A disznók a XIX. század közepéig jobbára kisebb falkákban, külön kanász őrizetére bízva az erdőkben tanyáztak. A kevés munkaerővel rendelkező sárközi családok nem mindig rendelkeztek olyan családtaggal akik a saját sertésfalka őrzését elláthatta volna. Ezért 2—10 gazda adta össze egy falkába állatait és az őrzőnek, rendszerint egyik gazda fiának, szerződésben lefektetett bért fizetett. A szerződésekből megállapítható, hogy egy-egy család átlag 5—15 disznóval rendelkezett. Adataink vannak azonban 32 disznóból álló, egy család birtokában levő falkáról is. Szent András napjától kezdve (november 30.) jártak ki a gazdák a disznókhoz az erdőkbe, hogy megnézzék; meghíztak-e már a makktól? A vad állatok kifogására nagy fogóvasakat használtak, mert az csúnyán megsebezhette az embereket s a falkában szembeszálltak még a farkasokkal is. E kipusztult faj helyét előbb a mangalica, majd nyugati hússertés fajták foglalták el. JUHOK Ma a Sárközben sok birkanyáj jár, de ezek már jobbára a századforduló után keletkeztek és így kívül esnek e tanulmány keretein. Azelőtt a sárközi jobbágyoknak juhnyájaik egyáltalában nem voltak. Az uraság birkáiról először a XVIII. közepéről találunk említést. A pilisiek panaszkodnak, hogy „a szőlőhegyünket pediglen birkával mihelyt megszedjük elgázoltatja és szőlőnek való gyepjeinket is elvette".

111 Ugyancsak a szőlők lelegeltetése miatt panaszkodnak a decsiek is 1749-ben. Ezek a birkanyájak főként a nyári időben sohasem jöttek le az ártéri síkra, a szőlők feletti ligetes erdőben jártak és szüret után a szőlő levelét ették. A vizes legelők, a sok szúnyog és egyéb rovar különösen nyáron árt a birkáknak s már csak azért sem engedték a legelőkre le, mert a marha nem szívesen legel birkajárás után. A XIX. század elejétől kezdve egyre sűrűbben fogadtak be azonban a közlegelőkre télire Demeter napjától (október 16.) Gergely napjáig (március 12), nyáron pedig a tarlókra idegen birkanyájakat. A birkásgazdák távoli idegenek: „1840 március 22. A Decsi Helység az alábbi esztendőben a belső és külső ugarjaira, amennyiben azok felszántva és elvetve nem lennének Nánai Séfer Józsefnek 120 darabból álló birkáit 1840. évi Szent Mihály napig 100 forint cédulákk fizetése mellett befogadta. Jószágainak az időkig legeltetést nyújt, de idegenét helybeni lakosén kívül maga elébe vállalni szabad nem lesz, mindezért pedig mikor a gyapjúját eladja, az egész árendát letenni köteleztetik."

112 Ennek az évnek a telén fogadták be Gutman Izsák izraelitának 400 darabból álló birkanyáját 1840 decembertől 1841 Gergely napjáig a közlegelőkre. A szerződésben a következő megjegyzést találjuk: „Ha a viz annyira elborítaná határunkat, hogy a birkák időnap előtt kelletének elmenni, a fübért kiszámítják". Ebben az évben fogadták be Bosnyák Vászó és Glisa Gardanovics vémendi lakosok birkanyájait szintén Gergely napig. Nem sokkal később Goldsperger Ferenc és Herner zombai gazdák nyájait teleltetik a decsi legelőkön.

143 A külsőmezei legelőkre és tarlókra gyakran hívatlanul is betértek a Szlavóniába vagy onnan jövő, főként Fejér megyei birkanyájak is. A hagyomány szerint ilyenkor a gazdák heteken át felváltva őrizték a külsőmezei vetéseket a kártétel