Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

A megpatkolt munkaállatokat, melyekkel földet műveltek, kocsiztak, nem engedték elcsatangolni. Munka után, ha másnapra már szükségük nem volt rá, kivezették a béklyós ménesbe a pásztorok felügyeletére, de ha másnap reggel be akarták még fogni, este a falu alatti gyöpön gyerekkel legeltették és éjszakára bekötötték a háznál levő istállóba vagy fészer alá. Kora hajnalban aztán a ház legfiatalabb tagja (10—12 éves gyerekkortól) felkapaszkodott rá, kivezette további füvelésre a gyöpre. Ilyenkor mindig béklyóba tette a lovak lábát és vigyázta őket reggelig és a befogás idejére hajtotta csak haza. A mezőn kint dolgozó lovakat déli harangszókor kifogták s a legközelebbi gyöpre, dülővégre engedték füvelni. Etetni valót (szénát) nem vittek magukkal. A patkolt és tanult munkaállatok kölcsönvétele is szokásos volt. Különösen a XIX. század első felétől kezdve, mikor már a lovak lettek a fő munkaállatok és az eke elé négy lovat fogtak. Négy jól húzó lova nem minden gazdának volt. Megtörtént, hogy ezeket is kérdezés nélkül fogták ki a béklyós ménesből. Erről szól Danis Ádám panasza az úriszék előtt 1802 áprilisában. „Pap János az lovát minekutánna első kibérlése szerént szántását rajta elvégezte, másodszor ismét engedelem nélkül szántani vitte, mitől megdöglött..." A károsult 20 forint kártérítést követelt. Az úriszék a decsi tanácsot bízza meg a felek kibékítésével, végül 10 forintban egyeznek meg.

137 A rossz utak miatt robotba is négy lovas kocsikkal mentek. Ehhez is gyakran „összefogtak". Ha a lovaknak baja esett, nem mindig a hajtó, hanem az fizetett, akinek a lovat kezére adták. Hagyomány szerint tehetősebb gazdák házánál külön volt hátasló, kocsis ló, és nyomtató ló és magnak való. A rétek feltörése után a nagygazdáknál két pár igásló mellett egy pár könnyű ló volt „erre-arra járni, kocsizni". Az első világháború után terjednek el a nehéz mura lovak. Ezek mellett sokáig még megmaradt az az egy pár könnyű kötött magyar csikó, mikkel parádésan lehetett lakodalomba, szüretre, vásárra járni s alkalomadtán lovagolni. A munkaállatokat legtöbbször kivágták, kiherélték. Ehhez pásztorembereket és külön ehhez értő és ebből élő embereket hívtak. Pl. Érsekcsanádról és Kakasdról. Nehéz volt a ló eldöntése. Ehhez négy lábára pereces béklyót tettek és szíjba varrt láncot fűztek, az egyik hátsó lábától kezdődőleg a két első láb perecébe és újra vissza a hátsó lábához. Mikor a láncot meghúzták és a ló lábait összerántották, a ló eldőlt. A döntésnél egy ember a ló fejénél állt és ennek estét úgy irányította, hogy a ló az odakészített puha szalmaágyra essen. Ezután a ló egyik hátsó lábát szorosan a hasához szíjazták és a mester kivágta a heréket. Az ereket két bodzafa csíptetővel szorította össze, hogy el ne vérezzen. Ez után a lovat felállították és hogy le ne feküdhessen néhány napig, fejét magasta kötötték. 7—8 nap múlva újra eldöntötték s levették a csíptetőket. Kocsivonáshoz kétféle hámot használtak. Régebben általános volt a kanca vagy kenderhám, mely valamikor valóban kenderből is készült. Ennek haslója nem volt csak hátszíjja, nyakszíjja és a szegyéhez feszülő húzója. Könnyen lefordíthatták a lóról és felszerszámozásnál nem csiklandozták a vad ló hasát. A másik ma is használatos haslós szerszám. A századforduló után néhány nagygazda használt farmatringos szerszámot, de ezt a régi szilajon nevelt jószág nem tűrte volna meg a testén. A lovat nemcsak gyeplővel, de szóval is irányították. Indításra a ló nevét mondták, ami igen gyakran madár név volt. „Szárcsa, Fecske, na !" Vagy csettintettek a nyelvükkel. Megállításra: „Hő, höhe, pssz, hó, hóha" szavakat használták. Jobbra-balra irányításnál: „tüled Fecske, tüled, vagy hozzád Szárcsa, hozzád !" A csikót „Maci ne, ne, ne, hucsi, hucsi ne, ne" szavakkal csalogatták. Nem szólottunk a ló értékéről. Erre még átlagot sem tudunk mondani. A jegyzőkönyvekben említett kártérítések összege igen eltérő. Véleményünk szerint ez azt mutatja, hogy a lovakat egyedenkint sok szempontból bírálták és értékelték. Nagy értéküket az is bizonyítja, hogy lopott lovak után hónapokig nyomoztak a szomszéd vármegyékben és gvakran sikerrel is jártak.

138 A nehéz igáslovak terjedésével párhuzamosan tűntek el a kötött alacsony magyar lovak és ma már alig van belőlük a Sárközben. Az elmúlt években a régi magyar lovakat csak Bogyiszlón tenyésztették. Itt Bogyiszlón és a bátaszéki magyaroknál több adatot találtunk még az erjesztett lótej készítésére és fogyasztására.

139 Kovács Aladár írja 1903-ban, hogy az akkor javakorabeli emberek emlékeztek még arra az időre, mikor a házak sövénykerítésére szokás volt kifelé fordított lókoponyákat tűzni s így egy-egy sárközi utca sorába végig fehérlettek a lófejek. Szerepük rontáshárító, mágikus lehetett. A lókoponyát felhasználták különböző betegségek gyógyításánál is.

110 MARHÁK A sárköziek büszkén emlegették, hogy ők lovasok és lenézték az ökrös vagy éppen tehénnel szekerező környező német falvakat. Levéltári adatok azonban azt mutatják, hogy a XVIII. században és még a XIX. század első évtizedeiben is ökrökkel dolgoztak, szántottak és robotba is többnyire négy ökrös szekerekkel jártak. Az urbariális szerződések az ökrök száma után állapítják meg az egyes jobbágyok robotja és pénzfizetésének nagyságát. Ökröknél is szokás volt a kölcsönvétel s gyakran adtak teheneket is ellenszolgáltatás nélkül kölcsön, hogy a kölcsönvevő „hasznával (tej, borjú) élhessen". Ugyanebből az időből biztos adataink vannak nagyszámú lóállományukról is. Mindenesetre a lovakat kímélték a szántás és a nehéz fuvarozás munkájától. A marhák gondozására, etetésére még annyi gondot sem fordítottak mint a lovakéra. A múlt század végéig szabad ég alatt teleltek, a szénának csak az alját kapták, többnyire csak legeltek. Legelő híján náddal, szalmával etették őket. Ezt a rideg-tartást csak az átlagosnál kisebb testű, nagy szarvú, fehér vagy szőkének nevezett magyar marha bírta, melynek ma már hírmondóját sem találjuk ezen a tájon. A marhákat kisebb falkákban jobbára mindenki maga pásztorolta a XIX. század közepéig. Ugyanebből az időből vannak adataink közös marhanyájakra is. Volt külön ökör, hazajáró tehén, tinó és külső- vagy rideg gulya is.