Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

Bevezetés

mintegy 15—20 kilométeres, sok veszélyt rejtő ártéren kellett volna keresztülvonulniuk és úsztatniuk, míg végül a dombvidéket elérték volna. Ezek tehát a rövidebb utat választották, átúsztattak a megáradt folyamon, és a Duna keleti partján emelkedő homokhátakon várták meg a víz apadását. Ezt az utat választották századunk elején is a Gemenci-erdőben tanyázó sertésfalkák, holott könnyen menekülhettek volna a múlt század végén emelt jobb parti védőtöltésre is. Az úsztatást a tavaszi ellésű malacok is jól bírták. A Duna bal partját, a Sárközzel szemben levő oldalon, kísérő árteret már a középkorban is szintén Sárköznek nevezték.

11 így a Duna mindkét partjára kiterjedő, azonos természeti adottságú és egyenlő kiélési lehetőségeket biztosító nyerstáj nagyobbik feléről a név átvivődött annak kisebb részére is. Figyelemreméltó az a tény is, hogy a Sárköz, mint történelmi tájelnevezés a gyakorlatban nemcsak a két víz által határolt földre vonatkozott, hanem a Sárközt keretező dombvidék sárközfelöli sávjára és az alatta húzódó teraszra is, melyek nélkül a Sárköz árterének haszonvétele lehetetlen lett volna. Ezért sorolja az 1535-ös összeírás a dombok közt mélyebben fekvő Nánát és Nirzo-t is a Sárközhöz. A pest-megyei Sárköz esetében is hasonló elv érvényesül. A Sárközt élő falvak itt már mind az árterületen kívül települtek (Fájsz, Érsekcsanád, Szeremle, az elpusztult Kákony, a németekkel újratelepített Nádudvar stb.). Délebbre a Sárköz alatt, ahol már a jobb part dombos s a Dunapartig nyomul előre, olyan falvakat találunk az árvízmentes parton, melyek a Duna másik felén levő ártérből éltek elsősorban. Ilyen falvak Báta, Szekcső, Mohács és valószínűleg régebben Bár is. Báta, Szekcső és Mohács az átkelő forgalom miatt régen mezőváros volt s szállásaik a Duna másik oldalán az ártéren voltak. A jószágot az idősebb emberek és legénykék gondozták, akik nagyobb részt állandóan a szállásokon is tartózkodtak, de a tejet a falubeli aszszonyok és lányok fejték s ezért naponta átkeltek a Dunán. (Hasonlót találunk a Szigetközben még ma is pl. Cikola szigeten).

13 Ha az árterületet elöntötte a víz, e mezővárosok jószágukat saját határukon belül tudták vízmentes szintre menekíteni mert határuk a Duna mindkét partjára kiterjedt. Nem tehették ezt azonban régebben a sárközi falvak, (mielőtt elfoglalták volna az elpusztult falvak területeit) de a kimenekítést a dominium, az egy földesurat szolgáló falvak tágabb határa biztosította. A pogánylázadások leverése és a nemzetségi társadalom szétbomlása után a Sárköz területét egyházi adománybirtokként a pécsváradi, majd a szekszárdi, bátaszéki és bátai apátság kapta meg. (Valószínű azért, mert a korábban a Sárköz területén élő birtokos nemzetségek a lázadók oldalán harcoltak). Az apátságok birtokai széles sávokban úgy helyezkedtek el egymás felett a Duna mentén, hogy a birtoktestek kiterjeszkedtek az árterületre és a dombvidékre is, azokat összekötötték, egybefoglalták. Ez az elv a középkor folyamán abban is kifejezést nyert, hogy birtokcsere, zálogosítás stb. alkalmával az ártér és dombvidék falvait összetartozó részként kezelték. Pl. Decset és Etét 1398ban a szekszárdi apátság a váci káptalannak adta, mert a decsi jószágot még a XIX. század végén is az egykori Ete határán keresztül mentették ki árvíz idején. 1685ben, mikor ez a terület a bátaszéki apátság birtokában volt, de Ete puszta helyét a bátaszéki apát el akarta adni, a decsi jobbágyok könyörgő levélben így fordultak hozzá: „Apróerdős pusztáinkat... mi bírjuk mert másképp decsi földön nem is élhetnénk. De minthogy ez most Nagyságtok jószága és ezelőtt egy úr számára való jószág volt, ez okáért is külön azokat nem szakasztották."

1

'

1 Ennek fejében az uradalmak a XIX. század közepéig a Sárköz árterületére más távolabb eső falvak jószágait is bebocsátották arra alkalmas, száraz időben. 1766-ban ezért a decsi jobbágyok így panaszkodtak: „Az mely esztendőben az Úr Isten határunkban levő erdőnkben makktermést ád a Ttes uraság annyi vidékit vagy dominiumbelit fogad rea hogy mi semmi hasznát nem vehetjük s. v. sertés marháink meg nem hízhatnak másoké miatt, mégis minden s. v. sertvéstől mintha meghízott volna, az egy egy márjást megveszi a malacoktól pedég 15 pénzt füveltetésért 10 pénzt kelletik fizetni..." Az uradalom ispánja a hagyományra hivatkozva így válaszolt: „Ennek az uradalomnak szokása szerint az egyes községek barmait és kisebb barmait (értsd disznókat) legeltetés és makkoltatás céljából más községek területére is bebocsájtják és ezt a szokást a többi jobbágyok kára nélkül (megváltoztatni) nem tudja és nem is akarja.. ."

15 E szokás régi gyakorlatát mi sem bizonyítja jobban, mint a szekszárdi apát 1476-ban kezdődő pere a fehérvári préposttal Wayka, Töleswayka és Taplós nevű erdőivel kapcsolatban. A préspost fegyveresei és jobbágyai a nevezett ártéri erdőkből 1000 anyadisznót hajtottak el erőszakosan. A tárgyalásnál az apátság 19 különböző falujából 450 jobbágyot idéztek meg, mint érdekelt és károsult tanúkat. Az említett falvak a Duna mindkét partjáról valók s nem egy 25— 30 km-es távolságban van az említett helytől.

111 A SÁRKÖZ LAKÓ I A pannonhalmi, pécsváradi, szekszárdi apátságok és a dömösi prépostság e területre vonatkozó okleveleiből nyerjük első adatainkat a Sárköz lakóiról, foglalkozásukról, jogállásukról, ők adják az apátok lovászait, lovas fegyveres kíséretét, lovas hírnökeit és szekeres szolgáit, valamint egyéb pásztornépét.

17 A pásztorkodó szabad magyarokból lett lovas és fegyveres szolgálatot teljesítő jobbágyok a feudalizmus bonyolult rétegződésében a kiváltságos jobbágyok körébe tartoztak, és később az apátság földjeinek társtulajdonosaiként szerepelnek.

18 A XIV. századra már nagy részük mint prediális (egyházi) nemes szerepel külön önkormányzattal, melyet Fajszi-Széknek neveznek.

19 1369ben már a sertéstized behajtása ellen is tiltakoznak Ottó apátnál, aki ünnepélyesen megígéri, hogy régi jogaikat hasonlóval többet csorbítani nem fogja.-" Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy vajon ez a kiváltságos állapot a sárközi lakosság egészére kiterjedt-e, vagy csak egyesekre. Egykori nemességük tudatát nyilván megörökölte az egész sárközi nép s ezért írta 1865-ben a faluról az őcsényi jegyző: „őcsény tudomás szerint mióta I. Béla király az úgynevezett