Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

Bevezetés

saiban és az azt kísérő és követő fosztogató segédcsapatok, rabló-martalóchadak, úgynevezett rácjárások prédájaként. Az elsősorban szőlőművelésből és az itt áthaladó fontos kereskedelmi út forgalmából élő dombokalji falvak azért pusztultak el, mert ebből az útból hasonló fontosságú hadiút lett. A nehezebben megközelíthető árterületeket is elérték a fosztogató, prédaéhes hadak azonban ezek népe nagyrészt idejében bemenekülhetett az úttalan, mocsaras erdők közé. A hagyomány szerint Decs is többször menekült így a Duna-menti erdőkbe, de akit elfoghattak a faluban, azt rabszíjra fűzték, vagy levágták. Még sem maradt meg minden hasonlóan rejtett falu az ártérben. Erre több magyarázatunk is van s azok együttese a legvalószínűbb. A legtöbb ártéri-erdei falu, közel a Dunához, e sajátos terület speciális kiélésére települt egy nagyobb, táji (feudum által biztosított) munkamegosztás keretében. Ezek a falvak tehát eredetileg sem rendelkeztek elegendő szántóval, az erdő hasznából, (erdőlés, makkoltatás, gyümölcsfák) halászatból, méhészkedésből és a rév-átkelőhelyek ellátásából éltek. Ezt a táji munkamegosztást és az ezzel kapcsolatos kereskedelmet a török háborúk már a XVI. század első felében szétzúzták. Különben sem lehettek ezek a falvak nagy létszámúak — s ez a másik ok amiért lakosságuk nagyobb községekbe menekülve jobban védekezhetett a bizonytalanná vált időkben. A harmadik ok a táj természetes feltöltődésével párhuzamosan növekvő árvízveszélyben keresendő. Ezt még mesterségesen is növelték a vizek szétvezetésével és megduzzasztásával. Valószínű a sárköziek is tettek egyet mást természetes védelmük érdekében. Északabbra Janya, Szentmiklós (Palánk) és délebbre Bátaszék mocsárvárak voltak, melyek környékét szintén mesterségesen posványosították. Később a malomgátak emelésével is igen nagy területek további mocsarasodását okozták. Ezért az árvízrendezések a XVIII. század végén e malmok és malomgátak lebontásával veszik kezdetüket. Valószínű tehát, hogy nemcsak az asszonyfalviaknak kellett az árvízszint emelkedése miatt elhagyni falujukat. A NAGYKITERJEDÉSŰ ÁRTÉR HATÁROZZA MEG A SÁRKÖZ GAZDÁLKODÁSÁT A térképen és az elmondottakból láthatjuk, hogy a Sárköz szigetszerű hatjaira települt négy ősi falu milyen kevés szántófölddel rendelkezett s ezért a szántóföldi művelés nem is képezhette létalapjukat. Ezek a falvak az ártérből éltek. Az ártér különféle kiélésének legfontosabb ja az állattartás, ezt követi a be- és kiáramló vizek járására épült rekesztőhalászat, melyet kiegészít az állóvizek kürtős-vejszés, szigonyos kishalászata és a mesterséges halászó vizek, halastavak kiképzése és fenntartása. Fontos az ártéri erdők haszna (az állattenyésztésen kívül az épület, szerszám és tűzifa termelése) és az erdőkkel összefüggő ártéri gyümölcstermelés és méhészet. Az állattartás uralkodó szerepe abban nyilvánul meg, hogy az összes többi termelést, a szántóföldi művelést is beleértve, az állattartás érdekeinek rendelik alá.* Ez kihatott a középkori birtokhatárok kialakulására is. VÉDEKEZÉS A VÍZ PUSZTÍTÁSA ELLEN A Sárközt pusztító árvizek ellen való védekezés a rómaiak korába nyúlik vissza. A középkor folyamán, egész a XVIII. század végéig, a védekezés főként abból állt, hogy az árterületre hirtelen betörő víz elől az állatállomány eredményes kimentésén fáradoztak. A Sárköz árvízmentes szigeteinek felülete azonban oly csekély, hogy azokon az állatok akkor sem várhatták meg a víz visszahúzódását s a legelők felszikkadását, ha (mint ahogy ezt igen gyakran meg is tették) a gabonavetésekre is ráverték volna. Ezért már a középkor folyamán magasratöltött utakat, hidakat emeltek, mesterségesen telepített erdőkkel védett úsztatóhelyeket alakítottak ki, mert a több kilométer széles víztükrök teljes áthidalására nem is gondolhattak. A Sárvíz, az emlékezet szerint veszedelmesebb áradásokat hozott, mint a Duna. Vizén a XIX. század közepéig bort és gabonát szállító dereglyék jártak. A XVIII. században kezdik meg folyásának szabályozását nagyobb földmunkákkal, de megoldást csak az 1854-ben épített átvágás jelentett. A Sárvizet akkor a Sárköz északi részén, amint a síkságra kiért, keletre fordították és belevezették a Duna egyik holtágába. 50 km meder száradt ki ezzel, a Sárköznek nevet adó folyó nem ölelte azt körül többé. Néhány évvel később a Duna felől is magasabb gátak építésébe kezdtek, az egykori vízjárta Sárköz óriási átalakuláson ment keresztül. Az egykori ártér fekete földjét felszántották s dús terméséből a Sárköz lakossága hatalmasul meggazdagodott.'

1 AZ ÁLLATTARTÁS HAGYOMÁNYÁNAK ÉS A SÁRKÖZ MINT TÁJELNEVEZÉSNEK ÖSSZEFÜGGÉSE. A SÁRKÖZ BIRTOKLÁSA A Duna és Sárvíz közére és környékére vonatkozó helyneveink és középkori okleveles adataink bizonyítják, hogy ezen a területen korábban is az állattartás jelentette a táj uralkodó és jellemző haszonvételi formáját. A Sárköz árterületén és az attól nyugatra elterülő dombvidék 50—60 méterrel az árvízszint fölé emelkedő fennsíkján és a völgyekben azonos és párba állítható honfoglaláskori helyneveket találunk. Ezek a kettős helynevek feltételezésünk szerint a honfoglaláskori szabad nemzetségek időszakos szállásváltásával vannak kapcsolatban.

10 A XIX. század végéig nyomonkövethető a sárközi állatállomány rendszeres szállás, illetőleg legelőváltása. A nyájak a nyáreleji árvíz elől felhúzódtak a dombok közé, majd a vizek visszavonulása után újra visszatértek az ártérre és ott is teleltek át. Azok a nyájak, főként disznók és meddő-marhák, melyek a Dunát kísérő erdőket járták, az árvíz hirtelen megjöttekor nem menekülhettek nyugat felé, mert így