Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

menetelre, vagy esmét hazajövetelre, hanem mindenkor a veszedelemnek eltávoztatása okáért Pilisi Helység határjára mint csöndesebb hellyre kelletik lekerülnünk." A várdombiak erre adott válaszából további részleteket tudunk meg e úsztatóhelyről; tudniillik: „A Sár vize mellett Alátson fok torkától majd a mostan csinált hídig, mely lehet 130 öl hosszúságú és 50 öl szélességű darab(ot) az hol a Várdombi Csorda Sárvízre itatóra mehet és állóhelye lehetett, azont is 1152 szál karóval el ültetett Babits Ispány fortélya által Pilis Hellység, 2 liniában . . . Ugy a T. Úr akarattya ellen azon szin alatt, hogy enyhely, más szin alatt pedig hogy töltés légyen ... a Várdombi Helység hire nélkül..." A következő részletek érdemelnek figyelmet: 1. Az úsztatóhelyet ott választották, illetőleg képezték ki, ahol a part menedékes, éppen ezért alacsony vízállás idején ezt a részt használhatta a várdombi csorda is itatóhelyül. Végig a Duna mellett, ahol csak lehetséges a vízre hajtják itatni a csordát, s az itató hely közelében van az „állóhelye", „delelő helye" vagy „állása" is. 2. Hogy a kiúsztatóhely kiképzésében az Uradalom is érdekelt volt, bizonyítja az a tény, hogy az ispán is jelen volt a munkálatoknál. 3. Jól kitűnik a töltés és erdő kettős funkciója: Száraz időben a töltés száraz lábon való kijutást biztosít az állandó vízfolyások fölé emelt hidakhoz, másrészt úsztatásnál enyhely, vagyis szélárnyékot adó létesítményként szerepel. Végül még egy, egészen szorosan ide nem tartozó, de az egykori sárközi falvak műveltségére és gazdálkodására igen jellemző adat: A pilisiek védekezésükben azt írják, hogy a kis telepített erdőre különben is nagy szükségük lett volna, eltekintve annak szélárnyékot adó szerepétől, „mert minékünk a mi határunkban egyéb erdőnk nem lévén ezen Füz fákbul reményeljük vala minden töltések és utak gyarapítását mind hajlékaink reparatiojára meg kivánt füzesünket."

183 József császár katonai térképén is szembetűnik, hogy a decsi szállások zöme a falutól délkelet felé húzott vonal közelében találhatók (Csergálló, Simon óla, Gyöngyösoldal stb.). E vonal közelébe ugyanis több, magasabb görönd és porong esett, melyeken út vonult végig. A Duna közelében levő szállásokon vették először észre a víz veszedelmesebb emelkedését, s ekkor rögtön megindultak az említett út felé, hogy azon át érjék el a falu árvízmentes szintjét. A nyugat felé, ill. északnyugat felé haladó állatokat hajtó gazdák útközben tülköléssel, kiáltozással és dobolással adták hírül az árvíz közeledtét. A rengeteg jószág kihajtása így is napokig eltarthatott. De nem mindenki hallgatott a figyelmeztető szóra, mert előfordult, hogy a víz nem jött magasan, és a szállásokat nem is érte el. Akik bíztak a szerencsében, maradtak. De ha a víz szintje elérte az akót, már nem vághattak neki a kivezető útnak, már arra késő volt. Kegyetlen, élethalál harc indult meg. Az állatörző minden takarmányát, szénaboglyáit behányta az akóba, hogy a jószág azt letiporva magasabbra kerüljön. A prostya-akóból a víz a szénát nem tudta kimosni, csak a korláttal körülvett akóból. Még könnyebbsége volt valamennyire a gazdának, ha volt a szállásán csónak, így a szénát az egyre magasodó vízben még annak a segítségével is hordhatta. Ha azonban megtelt az akó, vagy elfogyott minden jószág alá rakható anyag, állatain már többet segíteni nem tudott. Ha csónakja nem volt, maga is felszorult egy nagyobb fára, melyről napokig nem jöhetett le. A fáról kellett végignéznie állatai sorsát. Előfordult, hogy a víz mégsem érte el a feltöltött akó szintjét. A jószág az akókerítésen kihajolva itta a vizet, de takarmánya már nem volt. Ha a víz tovább emelkedett, s az állatok már térdig vízben álltak, még így is kibírták egy ideig, s ha a víz hamarosan visszahúzódott, meg is menekültek; edzett jószág kibírta. De ha testüket is elérte, hamarosan beledőltek, megpróbáltak kitörni, elúszni és elpusztultak. Aki egyszer így végignézte állatai pusztulását, az legközelebb elsőnek indult el a dombok felé. A kifelé indított jószág a falu magaslatán már biztonságban volt egy ideig. Innen csak az élelem hiánya űzte őket tovább. Régebben már nem is vártak soká itt, hanem mikor csak lehetett, mentek tovább, úsztatták át az állatokat a Sárvíz árterületére kiterjedő vizén. Ha viharos, szeles volt az idő, nem vághattak neki ennek az útnak, meg kellett várniok a kedvező időt. Ha közben a jószág éhezett, ráverték a vetésekre. Az a töltés, mely ezen az árterületen a Belső Mezőtől a Városhelyi dombnál levő úsztató helyig vezetett, ma is látható, de útként már nem használják. Ez is csak alacsonyabb vízállásnál volt száraz lábbal járható az állandó vízfolyást jelentő 60— 70 méter széles Sárvízig, ahol a jószágot könnyen átúsztatták vagy később kompon átvitték. Magas vízállás esetén a töltés szélfogó, sodrásfogó és irányjelző szerepet töltött be (helyesebben az oldalába ültetett fák). írásbeli adatok hiánya ellenére joggal tételezhetjük fel, hogy már a múlt század közepén volt a decsieknek a Sárvízen kompjuk. Árvíz esetén azonban ennek a befogadóképessége olyan kevés volt, hogy gyakorlatilag a jószág kimenekítése csak úsztatással volt lehetséges. A század végéről már nagyteljesítményű, kézzel hajtott lapátkerekes komp meglétéről van biztos tudomásunk, emlékezések alapján. Ha a jószág túljutott a Sárvíz fő medrén, a Városhelyi, vagy Etei dombnál kapaszkodott ki a teraszra. Említettük, hogy itt az uradalomnak szénáskertje volt a XVIII. század végén, mely körül évekig folyt a per, mely sok vonásában a azonban várdomb—pilisi perre emlékeztet. Különös s eddig kellő magyarázatot nem találtunk arra, hogy mért megy tovább a teraszon is ez az út töltésen? Az út neve ezért ma is Fejetel út, vagyis töltés út. Valószínű, hogy ennek több oka lehetett. Az egyik például az, hogy az utat esőzések idején szárazabban tarthassák, róla a vizet könnyen levezethessék. A könynyen felázó, mély, fekete sárközi sár ma is komoly közlekedési nehézségeket okoz a földutakon kis esőzés után is. Ez teszi érthetővé számunkra, mért panaszkodnak már a XVIII. században is a legtöbbet a szekeres és kocsis robot miatt. Sárban 4 ökör is alig bírta a tengelyig süllyedt szekeret, s ha a felvágott út kiszáradt vagy megfagyott, olyan „törős" (illetőleg