Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

kozó tanulmányán kívül népünk gyümölcstermelésére vonatkozóan csak más célkitűzésű művekben találunk adatokat, de önálló tanulmányt nem.

81 A középkortól kezdve egészen a múlt századi vízrendezésekig gyümölcskultúránk súlya és főterülete az ártér volt, ezt a tényt ma már kellőképpen értékelni és elképzelni is nehezen tudjuk. Luby Margit a Szatmár megyei szilvatermelésről szóló tanulmányában is a Szamos árterületének nagymúltú gyümölcsészetét írja le. Takács Sándor írja, hogy „Istvánffy és Werbőczy leírásaiból tudjuk, hogy a gyümölcsösök dolgában ma puszta és kietlen Csalóköz virágzó gyümölcsöskert — aranykert — volt, hatalmas dióerdőkkel és szőlőkkel."

82 Az ártéri gyümölcstermelésegykori jelentőségére éppen a Sárközben és ettől a területtől tovább dél felé haladó széles ártérben találjuk a legtöbb emléket. Most mellőzzük a törökkort megelőző határjárások ide vonatkozó adatait s csak a törökkor végénél kezdjük el.

83 Ottendorf 1663-ben tett Dunamenti útján Mohácsról írja : „A Duna túlsó oldalán van egy sziget sok gyümölcsfával, ahol e helység lakosainak különböző gyümölcsös és zöldséges kertjei vannak. Kezdve röviddel Buda alatt egészen le Mohácsig ilyen fajta sziget sok van a Dunán."

81 Ugyanezt olvassuk Tolnáról egy XVII. századvégi összeírásban s abban a határperben melyet a Tolnáról Bogyiszlóra áttelepült magyarság ügyében 1750-ben folytattak le. A per során Golházi Radocsa rác fatens azt vallja, hogy a tolnaiak gyümölcsöskertjei a mai Tolna szigeten voltak „A fatens hajón sokszor járván arra tőlük gyümölcsöt vett azon gyümölcsöskertekben".

85 A sárközi Duna-szakasz déli részén a Pandúr szigeten a törököknek külön kerített almáskertjük volt.

86 őcsény 1697-es összeírásában a gyümölcstől szedett kilenced értéke alig marad el a halászat bérletétől és 75%-át teszi ki a falu robotbéli adója értékének.

87 Decs ártereken folytatott gyümölcstermeléséről Dömsödi József néhai decsi prédikátor a következőt jegyezte fel: „1769—1770-ben egész Magyarországban olyan óriási volt a vizeknek áradása, hogy ahhoz hasonlót ember emlékezet óta nem tapasztaltak az özönvizén kívül, mely a Szentírásból ismeretes. A tartós áradás következtében a helységhez tartozó gyümölcsfák, melyek nagyobbrészt az erdőkben voltak elplántálva, csaknem mind elpusztultak. Úgy annyira, hogy a község, mely azelőtt több megyét látott el legkitűnőbb gyümölccsel, most maga is más vidékről volt kénytelen pénzért megszerezni a gyümölcsöt, ha megkívánta".

88 A feljegyzésben van némi túlzás. Valóban hosszantartó és magas jeges árvíz kellett azonban ahhoz, hogy a gyümölcsfák nagy számmal elpusztuljanak s ilyen magas vízállás azóta sem ismétlődött meg ezen a területen. Felvetődik a kérdés, miért volt az ártérben a gyümölcstermelés súlya a Sárközben? Ennek két oka is van. Az első a természetes: az ártérben a fák magról való kelése és növekedése biztosabb és erőteljesebb, így a dió, vadalma, vadkörte és szilvafák vadul és természetesen szaporodnak, valóságos ősgyümölcsösöket alkotnak hazánk több árterületén is.

89 Azok az almafajták, melyeket a magyar nép elsősorban használt, itt alakultak ki, s később, mikor az árterekről a gyümölcstermelés súlya a kertekbe és szőlőhegyekre vándorolt, azok az ottani szárazabb és más összetételű talajt megsínylették. így volt ez a Sárközben is. Hazai gyümölcsészetünkben még a XIX. század elején is az árterek vizes talaját tartják gyümölcstermelésre alkalmasabbnak. Ismeretlen szerzőtől 1805-ben Kassán megjelent „Falusi Kertész" felsorolja a régi almafajtákat: „Mosánszki, Kormos, Varga, Zöldranét, Pogács, Bársony, Sóvári, Boczmány és a többi, mely keményebb almagyümölcs nemek, ha vizek folyási táj mellett ültettetnek sokkal jobban gyümölcsöznek és a többieknél téli való tartásra állandóbbak.. ."

90 A másik ok jogi természetű. Gyümölcsfát a búzatermő telkiállományban nem ültethettek. A házak körül kevés fának jutott hely s szőlőjükbe sem ültethettek a szőlők tetemes kára nélkül, mert a régi gyümölcstermelés nem törpe, hanem az óriás fákat becsülte, melynek gyümölcsét generációk élvezhették. A gyümölcsfák tehát csak természetes környezetükben az erdőkben, irtásokon, a kaszálókon és szállásokon, telki állományba nem tartozó részek területén kaphattak helyet. Sajátos a gyümölcs tulajdonjogi kérdésének alakulása is. A XVIII. század elején az erdőkben, rétek szélén oltott gyümölcsfák senkinek sem képezték kizárólagos tulajdonát. Összehasonlításképpen Moldvai csángó és albániai adatokat hozhatunk fel: Gajcsána moldvai székely-csángó falu a mai napig is bővelkedik olyan gyümölcsfákkal, melyek szétszórva az erdőkben, utak szegélyén, legelőkön teremnek. A fák mind oltott, nemesített fák, legtöbbjét a nemrég elhunyt Gyurka Mihály oltotta. Tavasszal egy nyaláb különféle oltóággal járta az erdőket s oltotta a vad fákat. Ezek termése mindenkié volt. „Mindig emlékeztek róla, ha vettek a fájáról, mert nem magának oltotta". Természetesen házi kertekbe hozott vadalanyok oltására is őt hívták, mert szerencsés kezűnek tartották. Rajta kívül azonban sokan tudtak még oltani. Gyurka Mihály tréfából is megtette, hogy lopva, más házánál álló fákat titokban is beoltott.

91 Albániában, Murzinában a legelőkön található nagy oltott fákról kérdezősködve azt a feleletet kaptam, hogy abból mindenki vehet, mert az, aki beoltotta csak azért tette, hogy híre, neve fennmaradjon.

92 Ez természetes és magától érthetődő volt mindkét bemutatott esetben és alapját az a szemlélet adja, hogy a közterületek termése, füve, vize, fája — a közösségé. Ennek igen szép példáját találjuk meg a rétek esetében a Sárközben is, de így lehetett ez a Sárközben a gyümölccsel is a XVIII. század elején. Nemcsak a közlekedési utak védelmében telepítettek közösen fákat, hanem a Sárvíz árterületén a pilisieknek pl. közös szilvása volt.

93 Már a XVIII. század folyamán kialakul a Sárközben az a gyakorlat, hogy az oltó az oltott fának termésére igényt tart, vagyis a közterületeken álló egyes fákra kiterjesztik a tulajdonjogot. Ez csak oltott fára vonatkozhatott, ezt a feljegyzések is hangsúlyozzák. 1729-ben már ilyen almafákat pénzért adnak el. „Én Széki György adom tudtára. . . hogy ifjú Pirkó János tőlem ki magam kezével oltogattam (sem apámrul sem egyéb Nemzetségemről maratt) vett bizonyos áron tőlem a Porossá uttya mellett Almás fákat, számszerint 12 forintokon és két véka kölesen, melynek bizonyságáért praenominált fizető ember kezem kereszt vonásával meg erősíttetett kontraktus...