Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

fogó rekeszéről egy 1760 körül kelt panaszlevélből értesülünk: „Esztendőit által a víz áradás alkalmatosságokkal a Halászó Vizeknek minden némü munkáját úgy mint veiszeknek csinállását, rekesztöknek fonyását és annak majd másfél ember mélységű vizén való lecsináltatását a víz fenekin bukva az roboton kívül magunknak kelletik véghez vinnünk és a halát is magunk vészünk mellyet halászunk mégis az fogott (ti. saját veiszekben fogott halról van szó) halnak felét egészen elveszi tőlünk T. Uraság. Azon kívül a szegénységnek vejszeiből a tómesternek a pénteki halat T. Uraság konyhájára Bátaszékre gyalog ha mehet szárazon hátán egy egy tellyes háti öreg gyékény szatyorral be kell vinni az Helységnek pedig nem szabad. A tómester T. Úrnak szolgál, a Helység fizet neki. . ."

55 Már az is mutatja, hogy a jobbágyok nem voltak bőviben a halnak, mert az uraság vejszében fogott halat pénzért vásárolták. Úgy érezzük, hogy a multat megszépítő emlékezések kissé nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a Sárköz halászatának mint amivel az valójában rendelkezett. Ha sok halat ettek is, nem ez volt létalapjuk és főfoglalkozásuk. Van néhány feljegyzés is, mely a halfogásból szerzett jövedelem fontosságát érdemén felül hangsúlyozza. így a nyéki, pilisi és a decsi szegénység 1774-ben kelt könyörgő levele, melyben az árvízrendezések ellen tiltakoznak, mert az hitük szerint végső veszedelmüket és pusztulásukat okozná, mert „tudjuk, mindenkor az vizeknek képesint vagy rendes áradása Hasznunkat szerzi, mert szárazság idején bőséges kaszállást és Marha legeltetést tapasztalunk, az Halból pedig nemcsak élelmünket és ruházatunkat, hanem minden adóinkat és portió fizetésünket szerezhetjük . . . nem szükséges az nagy áradás ellen való munka pedig oil káros lenne, hogy a víz rajtunk maradna, posvánnyá válna és mind minékünk, mind pedig Marhánkk Dögletességét nemzené és midőn hirtelen vissza nem mehetne utolsó veszedelmünket és pusztulásunkat okozná".

56 De ez a könyörgő levél is először az állattartást fenyegető veszélyt említi, csak aztán a halászatot. Gyenge érvelés lenne, ha csak egy jobbágylevél fogalmazásából ítélnénk így. De ezt bizonyítják a falvak adói és kontraktusai is, melyek ugyan a török korban valóban a halászat után igen nagy adót szednek, de már a XVIII. század közepére a halászat után szedett jövedelem jelentéktelenné válik a többi adóhoz képest. Mindebből arra következtetünk, hogy egyrészt a Sár és a Dunából vizet kapó Báták lényegesen nagyobb vizet szállítottak még a XVI—XVII. században is mint a XVIII. században és később, és így azokon lényegesen nagyobbméretű halászatot adóztathattak meg. Lényeges bizonyíték erre Pesti Frigyes kérdőívére 1864-ben adott alsónyéki válasz, melyben a dűlőnevek felsorolásánál a következőt olvassuk: „Orrtanya dülő, hajdani folyó, most beöntött legelőül használt rész, hajdan halászó víz, melynek egy csúcsa, vagy orra a dülő alá kanyarodott, az az orrán halászos kifejezéssel tanya vetés lévén, az orrán vetett tanyától rövidítve . . .". E folyómeder semmiképpen sem az 1855-ös átvágás után töltődött fel, hanem jóval előbb. A Sárközbe folyó patakok ilyen rövid idő alatt annyi hordalékot nem szállíthattak le. Tehát már korábban szinte évről-évre csökkent a halászó vizek nagysága a feltöltődés folytán, amint ezt az arra vetett egyre csökkenő adó szépen mutatja is. Másrészt a törökidők alatt a halászat után szedett adó valamiképpen a Nagy Duna halászatára kivetett adótételt is magába foglalta. A XVIII. század elejétől kezdve a Nagy Dunán a sárközi falvak már nem halásztak. Erre csak egy adatot ismerünk ÖcsénybőL

57 1566-ban Etén a vásártér, mészárszék haltized és halketted együttes adója 2800 akcse. 1578-ban három évre a sárközi halászokhoz tartozó halastavak bérlete 105 000 akcsét tett ki.

58 Ehhez hozzáadhatjuk Decsről szóló adatainkat. A pozsonyi káptalan levéltárában van egy feljegyzés, mely arról ad hírt, hogy a decsiek a török ideje alatt egy alkalommal 106 vizát vittek Pozsonyba és kilenc szivolt halat, más alkalommal 14 szivolt halat.

59 Ezzel szemben 1752-ben szerepel utoljára a decsiek adójában egy urna sózott viza, s azon túl csak a folyóvizek feles halászata ill. azok bérlete s a pénteki hal beszolgáltatása szerepel, nem jelentős összeggel.

60 Arról is tudunk, hogy Ete is adott vizát, holott az 1690-es összeírásban már csak Bölcskénél Tolnánál és Bátánál állt vizafogó cége.

61 Nem tartjuk valószínűnek, hogy a Sárvízben valaha vizákat is fogtak, s hogy a decsieknek a Dunán cégéjük lett volna, teljesen valószínűtlen. Azért, hogy vizával adóztak, még nem bizonyíték arra, hogy a vizát ők fogták. Ugyanakkor mikor a decsiek vizákat visznek Pozsonyba, selyempaplant, papucsot és karmazsin csizmát is visznek adójuk fejében s ezek nyilván nem készültek a faluban, hanem a törökhöz csatolt részek kereskedelmi cikkeit képezték. Ugyanígy vásárolhatták a vizát is. Talán épp a bátaiaktól. Egy másik iratban is találkozunk azzal, hogy a pilisiek porciójukat és kenyerüket a halászatból szerzik. („Három halász fokot is honnan kerestük porciónkat és kenyerünket elvette" ti. az uraság.) Mire magyarázható ez? A választ részben arra a panaszlevélre adott replika adja meg, melyben a jobbágyok árvizes esztendőben történt nagy károsodásaik miatt adójuk csökkentését kérik és melyben az említett pilisi panasz is bennfoglaltatik. „Az áradásokat megakadályozni az uradalom nem tudja s így azt sem, ami abból következik. De még sincsenek annyira nyomorítva, hogy szénájuk a következő esztendőre ne maradjon, másrészt ezen felül apadás alkalmával a halak fogásával jelentős haszonra tehetnek szert. Innen van az, hogy a Sárvíz és Duna közt lakó jobbágyok sokkal jobban boldogulnak mint mások".

62 Tehát a halászat a vizek be- és kiáramlásának kihasználására telepített rekeszekkel akkor hozott nagyobb jövedelmet, amikor éppen a szokottnál nagyobb vizű, nagyobb vízjárású esztendőkben gabonájuk elveszett, vagy alig termett, állataik sokat szenvedtek és pusztultak. Ilyenkor nemcsak mindennapos étellé vált a hal, de sokat frissen és szárítva messzi vidékekre kocsiszám hordva értékesítettek, s ennek jövedelméből is pótolták kenyerüket és állatállományukat ért veszteségüket.

63 Bőséges halfogás idején azonban annyian hordták a minden tartósítás nélküli, gyorsan romló halat, hogy a kínálat meghaladta a környező vidék felvevő képességét. Megbüdösödött halból álló „szekereik terhét a mezőkön