Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

a szalmán még kalászt találtak, mégegyszer megforgatták és járatták a búzát. (Erre akkor került sor, ha a gabona nem volt elég száraz). Ezután szalmáztak. Egy vellás ment elől „pörhölte, rázta föl" a szalmát s az utána jövő ledobta. A szalmázást követte a „kalászolás"-nak nevezett járatás. Általában kétszer szalmáztak. A második kalászolás után négyfogú görbe gereblyével (hogy a szürü földjét ne sértse) húzták le a szalmát úgy, hogy a nyelét mindég meg is rúgta, amikor maga felé rántotta. Ezután a kis gereblye vei és a nagy három méteres nyelű lapos fölöző söprűvel húzták le a szalmát s az öregebb töreket a magról. A második kalászoláshoz régen pőre kocsit is használtak. Míg a lovak körbe jártak, a szürü szélén állandóan ügyelték a kivágott, kirúgott gabonát s azt visszaseperték. Állandóan figyelni kellett azt is (ez a fiatalok dolga volt), hogy mikor piszkítanak a lovak s a ganét rögtön ki kellett vetni a szűrükből. Ha közben eső támadt, összenyomták középre a garmadát s azt ponyvával és szalmával fedték be. Ha az ágyást le járatták és arra alkalmas széljárás volt, még az nap ki is „szórták," vagy „szelelték". Ehhez a garmadát hosszan, a szél irányába (illetve attól egy-két fokos eltéréssel) fordították és a szél felöli végénél megkezdték a szórást.

323 A poly vás szemet szélirányba dobták falapátokkal. Ahol a gabonaszemek lehullottak, egy idősebb ember állt, aki a búzára ráhulló töreket, pelyvát söprüjével „lelegyintette, lepiszkálta". „A szömöm közé dobd a búzát, szömbe gyerekek!" — kiáltotta a hagyomány szerint az egyik Borjáti ős Szenterzsébeten a lapátosoknak, mert mikor végig mentek a garmadán, az öreg beballagott a fészer alá, ahol tanyáztak, s széles karimájú kalapjáról és bőszárú csizmájából a búzát belétöltötte zsákjába, mert ez részelés nélkül az övé volt. A második szórást úgy végezték, hogy ahol az előző garmada volt, oda hulljon a polyva. A gabonát ezután zsákolták s kivették a részt, rendszerint 1/4-et, a nyomtatók részére. A részszel a legények és fiatalabb emberek szombatonként hazakocsiztak s vasárnap éjszaka indultak vissza a tisztával (ruha). Az ún. cservenkai-rosták, szelelő gépek a múlt század 70-es, 80-as éveitől terjedtek s ez feleslegessé tette a szórást. Csak széttúrták a garmadát, a közepébe állíttották és úgy merték bele a tisztítandót. A nyomtatást vállalók különösen ha más faluból valók voltak, gyakran egymással versengve ajánlkoztak résznyomtatásra, gyakran lejjebb szorítva a részjárandóságot is. Az élelmesebbek ezért elvállalták még a vetőmag tisztítását is a nagy vonórostán. A nagy rostát, melyen minden gyommag átpotyogott, felfüggesztették a szénáspajta gerendájára s két oldalról ketten istránggal rángatták. Ez leginkább öregek és gyerekek munkája volt, akik már a nyomtatásban nem vettek részt. Fennmaradt egy decsi öregember emlékezete, aki maga vonta a rostát, a másik oldalra egy hajlós ágat kötött a pajtalábhoz, mely a rostát visszarántotta. A részért nyomtatók a gazda kenyerén voltak, annál ettek. Az 1/4 részben viszont nemcsak a nyomtatást és szórást kellett elvégezniök, hanem pötröncével a szalmát és polyvát is helyrehordták, kazalba rakták. A szürürül gyakran igen messze kellett hordani a pötröncerudakon a rakományt, ezért az egyik rúdhoz kötött kötéllel azt le is kötötték. A polyvát és töreket gereblyeforma több ágú vellával rakták a két rúd közé feszített polyvára és úgy hordták helyre. Otthon a Belső Mezőn kazalozták a szalmát. Polyvára, törekre nem volt szükség, azt széthordták a mezőn „rohadóba" petrencénként. Gyakran a szalmával is ezt tették a Külső Mezőn. A jószág meggázolta, az eső áztatta, a hó lepte s tavaszra meg is rohadt, szétterítették és beszántották. A külső földeken ezt a megrohadt polyvát és szalmát gyakran tavasszal összegyűjtötték s felhordták a szőlők végében levő „parragra", vagy „gyöpre", ahonnan „hamvasokkal", „lepüdőkkel" hordták be a rendek közé kikapálás előtt. Ebből állt a szőlő trágyázása. A nyomtatás megviselte a lovakat. Különösen ha sok árpát kellett megjáratniuk. Az árpatokiászok kisebesítették a lovak lábait, csülkeit. Különben is igen kiszáradt a lábuk, felhorzsolt bőrük megrepedezett. Ezért hazulról egy fazékban mindig vittek magukkal disznózsírt, mellyel a lovak lábait esténként bekenegették. Aki nem vigyázott, annak lova könnyen lesántult, tönkrement s azon az őszön nyomtatásra többet nem használhatták. Repce nyomtatásához a lovak lábát zsákokba is beletekerték, hogy megvédjék a kisebesedéstől. A nyomtatás első említését a decsiek 1718-as és az 1752-es urbariális szerződésében találjuk. Az uraságnak összegyűjtött dézsmagabonát a decsiek 1/7-ért, később robotban nyomtatták el. Az uraság szürüje a Külső Mező keleti, Sárvíz melletti csücskén, az átkelőhelynél állt. Mivel a Külső Mező terméséből két dézsmát szedett az apát, a Belső Mező után csak egyet, így a gabona többsége a Külső Mezőről gyűlt össze. A szürühely különben az Alsó- és Felső-telek határvonalába is esett, és így mindkét oldalról, bármelyikben is volt az azévi vetés, könnyen elérhető volt. Az elnyomott gabonát itt mindjárt a Sárvízen kikötött hajóra, dereglyére hordathatta, és ezzel szállította le Bátaszékre vagy tovább le a Dunára. Mivel az uradalmi szürü az átkelő helynél igen akadályozta a decsiek járását (mint azt a későbbiekben látni fogjuk), kérték annak elhelyezését. Az 1890-es években nyomtattak utoljára búzát, zabot és árpát a századforduló után is. Pl. öreg Borjáti Széli András külön azért készített szürüt háza udvarán, 5—6 tizes részére, hogy az unokák is megtanulhassák a nyomtatás csinját-binját, ami a háznál lakó fehérnépek nem csekély ellenállásába ütközött. Elvétve nyomtattak az első világháború alatt is.

33 A gabonát a nyomtatás után elvermelték. Az uraság ezt robotba számolta el. Hasonló vermekkel rendelkeztek a jobbágyok is, de erre csak a hagyomány ad felvilágosítást, a legöregebb emberek sem használták már. Kb. az 1859. decsi tűzvészig tették téglaalakú, sír szerű gabonás vermekbe gabonájukat. A vermet először „kitüzelték", alját, oldalát zabszalma zsúppal bélelték ki, melyet vékony csaptatóvesszőkkel rögzítettek. A verem fölé nádfödeles tetőt emeltek. Az 1859-es tűzvész után nagyobbára már téglafalas, cserepes, erősebb házak épültek, melyek kamráiban hambárban helyezték el a gabonát. Csak néhány helyen volt különépült vasajtós gabonás-kamra.

34 Rozsot nem termeltek. Előfordult azonban, hogy búzát és zabot csépeltettek