Bakay Kornél: Régészeti tanulmányok a magyar államalapítás kérdéséhez. (Dunántúli Dolgozatok 1. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 1. Pécs, 1965)

lócsont, sem lószerszám nem volt: Felgyő 30. sír, Hódmezővásárhely—Rárós 1. sír, Székesfehérvár— Rádiótelep 36. sír, Székesfehérvár-Sárkeresztúri út 5. sír, Szob-Kiserdő 18. sír és Szob-Vendelin 2. sír. Ezt a jelenséget kétféle képpen magyarázhatjuk: a) nem volt módjuk a halott lovának feláldozására; b) a X. század végétől egyre inkább érvényesülnek a ló eltemetését tiltó előírások. A lótenyésztő szabad pásztorok fokozatos földművelőkké süllyedése eredményezhette a ló értékének megnövekedését.

6 Első árpádházi királyaink már igen szigorú törvényekkel védelmezték a lóállományt. I. László törvénye például kimondja, hogy „ha valaki a király engedélye nélkül lovat visz eladásra ... az ispán a lovat vegye el és a ló tulajdonosát vesse börtönbe..." Másutt még keményebben rendelkezik: „A határvidék ispánjait, ha a király engedélye nélkül az ország határain túlra engednek lovakat vagy ökröket eladni, ispáni tisztüktől meg kell fosztani. A határok őrzői. . . szabadságukat veszítsék. Akik az őrök élén állnak . . . mindenükkel együtt vesszenek el. "

7 A szokás hatalma azonban erős, s amikor a lovat feltorozni már nem szabad, a hozzátartozók az egyháznak adományozzák.

8 Övdíszeket három helyen jegyeztek fel. (Benepuszta, Eger-Szépasszonyvölgy, Nyíregyháza-Felsőpázsit). Tegez hét sírban mutatható ki, de feltehetően sokkal több esetben tették a sírba, csakhogy többnyire nem figyeltek rá. Ugyanez mondható el a nyílcsúcsokról is. Ebben az esetben mégis fel kell figyelnünk arra, hogy rendszerint 4 nyílcsúcs van a kétélű karddal eltemetett harcosok sírjában. (Benepuszta, Beszterec, Gsíkvárad, Eger, Salamon?, Székesfehérvár-Demkóhegy és Rádiótelep, Szered, Szentes-Szentlászló és Szob-Kiserdő.) Nyitott arany, ezüst, vagy bronz karika 11 esetben fordul elő. Késről vagy készségről 8 esetben történik említés. Abból kiindulva, hogy ahol tegez és nyílcsúcs volt, íjnak is kellett lennie 15 sírban eltemetett férfit íjjal is fel szereltnek mondhatunk. Karperec három, gyűrű négy, edény pedig két esetben szerepel a mellékletek között. Feltűnő, hogy más fegyver alig van a vizsgált sírokban. Lándzsa egyáltalán nem fordul elő, fokos vagy balta pedig mindössze három esetben került elő kétélű kardos sírból. (Kecel 2. sír, Székesfehérvár—Rádiótelep „A" sír, Szob-Kiserdő 21. sír). A fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy a vizsgált sírokban a legfontosabb melléklet a kétélű kard, ezt követi a lószerszám és a ló. A fegyverzet szempontjából lényeges még az íj, a tegez és a nyílcsúcs. Az utóbbinak feltehetően rangjelző szerepe is volt (4 nyíl). Az összes egyéb lelet csak harmadrangú szerepet játszik, mivel személyi jellegűek. Szembetűnő, hogy védő fegyverzetnek a legcsekélyebb nyoma sem észlelhető ezekben a sírokban. Szendrei János

9 és Nagy Géza

10 ugyan feltételezi, hogy a sodronypáncél és a könnyű sisak a magyaroknál is divatban volt. Nagy Géza bizonyítékul felhozza, hogy „vért" szavunk perzsa eredetű s a sodronypáncél már a népvándorlás korában előfordul nálunk.

11 Nagy Géza fejtegetéséhez megjegyzendő, hogy „kard" szavunk is iráni eredetű. Ebből azonban nem következik az, hogy a szóátvétel idején a kard a magyarság körében elterjedt fegyver volt, annál kevésbé, mivel eredetileg más eszközt jelölt a szó, ti. hosszú kést.

12 A magyarságnál valószínűleg a vastag bőrből készített vért és a könnyű bőrrel borított fa pajzs volt divatban a X. században is.

13 Fel lehet tennünk, hogy a könnyű sisakot is ismerték és használták, bár korabeli magyar sírleletből nem ismerünk sem sisakot,

14 sem páncélt. A Bp.-Mexikói úti kard függesztő fülei alapján jogos annak feltételezése, hogy a magyarok a kétélű kardot is az övükhöz kapcsolták. V. Hruby a morvaországi VIII —X. századi kétélű kardos sírokban azt a megfigyelést tette, hogy azokban az esetekben, amikor a sírban sarkantyú is van, a kard a lábak mellett feküdt; a sarkantyú nélküli temetkezésekben viszont a váll- és medencecsont között voltak a kardok. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a lovasok a kardot az övükön, a gyalogosok pedig a vállon keresztül vetett szíjon viselték.

15 A. N. Kirpicsnyikov is erre gondol az oroszföldi leletek alapján, arra hivatkozva, hogy a kardok gyakran elérték az 1 m-t is.

16 Övre akasztva viselték a kést ill. a készséget is. Szólnunk kell még a kardok hüvelyéről. A magyarországi leletanyag vizsgálata is kétségtelenül azt mutatja, hogy a kardhüvelyek fából készültek. A kardok pengéire rátapadt famaradványok sajnos nem nyújtanak elég alapot ahhoz, hogy pontosabb rekonstrukciókat végezhessünk. Külföldi párhuzamok alapján azonban pótolni tudjuk a hiányosságokat. Ebből a szempontból rendkívül jelentős a gdanski lelet (Lengyelország). 1953-ban Gdansk határában feltárt telep XI. század közepére keltezett kultúrrétegéből kitűnő fenntartású kardtok került elő. A kardhüvely belső vázát két, nagyon pontosan gyalult, vékony deszka alkotja. Eredetileg lenvászon volt rájuk ragasztva. A hüvely vázát teljes egészében lóbőrrel vonták be. Mivel fém koptató nem került elő, ennek felerősítési módját nem tudták megfigyelni. A hüvely hosszúsága 78 cm, szélessége a markolatnál 6,5 cm, alsó végénél 3,5 cm, vastagsága kb. 1 — 1,5 cm.

17 A kétélű karddal felfegyverzett katonák kétségtelenül lovasok voltak zömükben. Ezt a lótemetkezések nagy száma is bizonyítja. A Géza-kori magyar fejedelmi katonaság tehát külső megjelenését tekintve közel állhatott a X —XI. századi lengyel lovassághoz.

18 Már most kell azonban hangsúlyoznunk, hogy a kétélű karddal felfegyverzett magyar katonaság több vonatkozásban lényegesen különbözött a lengyelországi és az oroszföldi csapatoktól. Ennek tudható be például az is, hogy védőfegyverzetnek a sírokban nincs nyoma.

19 Különösen a X —XI. századi lengyel viszonyokat kell megvizsgálnunk, mivel az ottani fejlődés a magyarral párhuzamos. A lengyelországi kétélű kardokat Wanda Sarnowska gyűjtötte össze.

20 A IX. század elejétől a