Lakatos Andor: A Kalocsai Főszékeskáptalan Levéltára - Kalocsai Múzeumi Értekezések 4. (Kalocsa, 1998)
I. Történeti bevezető - 1/3. A levéltári anyag története és rendezése
A levéltári anyag története és rendezése összehasonlító ismertetésével az előadó elsősorban a káptalani levéltárak forrásértékére mutatott rá, kiemelve elhanyagolt állapotukat, rendezésük fontosságát. Szinte valamennyi káptalani levéltár két jelentős, rendszerint nagy terjedelmű fondja a káptalan magánlevéltára és a gazdasági iratok csoportja. A magánlevéltár kifejezés nagyon sokféle iratot takarhat, hiszen eredetileg a káptalani levéltárak klasszikus fölosztásában az összes nem országos - azaz nem hiteleshelyi -, hanem a káptalan testületével, életével kapcsolatos iratot - lényegében tehát szinte a teljes mai levéltár anyagát - ide sorolták. Érdemes ezzel kapcsolatban a szombathelyi, váci, veszprémi fondjegyzékekre utalni, melyek máig is egyetlen óriásfondból, a káptalan magánlevéltárából állnak. A szükséges további tagolás érdekében kézenfekvő volt az amúgy is nagy terjedelmű gazdasági iratok leválasztása, így született meg a fondjegyzékek már említett, második leggyakoribb fondja. A további fondok kialakítása történhetett egyrészt a két nagy fond jellegzetes állagainak kiemelésével - talán terjedelmi okok miatt, pl. Pécs esetében a székesegyházi iratok kiválása a magánlevéltárból -, másrészt a káptalannal kapcsolatban álló hivatalok, szervek - egyesületek, szövetkezetek, pl. alapítványkezelő hivatal, papnevelő intézet — iratai is fondképzők lehetnek. Esetenként a térképek, tervrajzok gyűjteményes fondokat alkothatnak. Végül akad példa arra is, amikor egyszerűen nem tudnak besorolni egy iratanyagot a fenti csoportokba, s így az végül külön fondot alkot. Pl. a Barco család iratai a Soproni Társaskáptalan levéltárában, vagy Tantos Gyula kanonok irathagyatéka Kalocsán. Visszatérve Kalocsára, az itteni rendező munkához sajnos nem vehettük alapul a káptalani jegyzőkönyveket, mivel az iratok elhelyezése sohasem ezek alapján történt. Bár az egyes akták általában valamelyik jegyzőkönyvi ponthoz kapcsolhatók, megfelelő mutatók híján mégis csupán egy-két kezelhetetlen óriássorozatot hozhattunk volna létre. Ez a megoldás egyébként a tematikus alapon létrehozott iratcsomók szétszedését, a levéltár évszázados rendszerének fölrúgását jelentette volna. Nem tartottuk lehetségesnek az „ősi rend”, az 1824-es tárgyszavas rendszer visszaállítását sem, hiszen annak kereteit a káptalan „kinőtte”, nem véletlen hagyták abba az Elenchus vezetését 1867-ben. A régi rend helyreállítása a hiányzó iratok miatt is nehézkes, ill. csonka lett volna, az Elenchus bejegyzéseit és a mai iratcsomókat összehasonlítva ui. jelentős mennyiségű iratvesztést figyelhetünk meg. A külön feudális- és polgári kori levéltári rendszer alkalmazása, kialakítása a káptalan esetében mesterséges, erőltetett volna, hiszen a testület iratanyaga - tevékenységének jellegénél fogva - nem ilyen időhatárok alapján tagolódik. Elkerülve tehát mind a gyökeres újítás, mind pedig a régi állapotok változatlan megőrzésének kísértését, a középutat választottuk. Elfogadtuk a levéltár alapvetően pertinenciális rendjét és tudomásul vettük annak folyamatos, szerves fejlődését, az iktatókönyvek és segédletek hiányát, pontosabban csekély számát. Megpróbáltuk rekonstruálni, összegyűjteni, kiegészíteni az irattári jelzetek alapján valaha összetartozó iratcsoportokat. A munka másik nagy részét a mindenfajta jelzet, tárgymeghatározás nélküli iratok elhelyezése, csoportosítása alkotta. Ebben segített a levéltár rendezés közben fokozatosan kirajzolódó szerkezetének megismerése, az egykori rendező szempontok figyelembe vétele, végül bizonyos 39
