Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)
Csupor István: Hétköznapi és ünnepi edényhasználat Szatmárban és Máramarosban
Hétköznapi és ünnepi edényhasználat Szatmárban és Máramarosban A komakorsókat természetesen később is használták, hiszen karácsonykor és az Úr jelenése napján, január 6-án ezekben a korsókban szenteltettek vizet a templomban. Az ilyenkor szentelt víz egész évben gyógyszerül szolgált. Volt, ahol augusztus 6-án is lehetett vízszentelés. A korsók egy részénél a díszítmény középpontjába egy apró kereszt került, amely elég gyakori volt az Avasságban. A kisebb korsókat búcsúkban is vásárolták, szenteltvíz tartására, de már nem a keresztelőkhöz kötve használatukat. A korsók speciális, ünnepi felhasználása mindenesetre indokolja, hogy nem csupán díszítettek, de kívülről mázasak is. A komatálak esetében kimutatható még a díszítmények között a görög kereszt, illetve két nagy, szívformát utánzó levél között egy apró kereszt - ezeket a tányérokat kétségkívül keresztelők alkalmával használták. A másik jelentős életforduló az esküvő. Az esküvőket általában nyár végén-kora ősszel tartották, mert akkorra rendelkezett egy-egy család a lakodalomhoz szükséges anyagi fedezettel. A görög szertartású egyházakban az esküvő megnevezése „koronázás", ez magában az egyházi szertartásban is megjelenik a házasulandók feje fölé tartott korona formájában, de feltűnik az egyik esküvői tálnál is. A nőalak a derekából kinövő virágos ággal mintegy az életfa törzse, a termékenységet, a bő gyermekáldást szimbolizálja, a feje fölé helyezett korona pedig magára az esküvőre utal. Ez a díszítmény a korona hiányában vagy a nőalak dereka mellé helyezett kerek virágokkal is a lakodalomra utal. A tálat az új menyecske kapta, de további sorsáról nincsenek értékelhető adataim. Esküvőkhöz kapcsolhatóak azok az életfás és madaras tálak is, amelyeknél a madár az élet hordozója, a lélekmadár, az életfa pedig az újjászületés, az öröklét jelképe, ezek azonban a születések, sőt a temetések alkalmával is használatba kerülhettek. A harmadik nagy életforduló az utolsó stáció, a halál. A halotti torok alkalmával is használhattak a szatmáriak cserépedényeket. A reformátusoknál ugyan a századforduló előtt még létezett halotti tor, de nem tudok azokon cserépedények speciális használatáról, 16 a keleti szertartású egyházak esetében azonban a pomána szokásánál annál inkább. Itt két különböző gyakorlatot kell elkülöníteni. A pomána egyik változata a tényleges halotti tor, erre egyrészt a temetéskor, az azt követő hatodik hónapban és végül a temetés első évfordulóján kerül sor. Az ilyenkor összegyűlt valamennyi rokont a tényleges rokonság mellett az ún. affínális rokonságot is beleértve - a gyászoló család cserépedénnyel (tányérral és kancsóval vagy csuporral) ajándékozta meg, a halott emlékére. Ez a szokás románoknál még ma is él, még városi környezetben is, igaz, a cserépedényeket felváltják a gyári porcelán tányér és az üvegpohár vagy üveg kancsó. Az, hogy a pománára milyen edényeket rendeltek a fazekasoktól, szinte kistájanként és korszakonként is különbözhetett. A századforduló körül Magyarláposon (Tírgu Lapus) például még pománástálat adtak a rokonoknak, 17 a második világháború után azonban általában 200-200 darab (bornak való) kancsót ill. tejescsuprot, azaz köcsögöt rendeltek a misztótfalusi fazekastól, Gheorghe Sásarantól. Tótfalu (Tautii Mägheräus) környékén azonban inkább a szilkéket igényelték, az ún. pástosfazekakat 16 MÓRICZ é.n. 267. 17 KÓS 1970.5. 85
