Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)

Szabó Sarolta. A háztartás eszközei 19. századi hagyatéki leltárak alapján (Szatmár megye, 19. század közepe)

Szabó Sarolta Nagyszőllős és kisebb iparosodó települései, így Tiszaújlak - bekapcsolta ezeknek a tájegységeknek a településeit egy élénk kereskedelmi mozgásba. A terület lakossága részben e centrumok közvetítésével, részben közvetlenül is intenzív kapcsolatot tartott fenn a környező falvakkal.

3 Főleg Szatmárnémeti és Beregszász piacaira hordták élelmiszerfeleslegeiket: sertést, marhát, gabonát, aszalt gyümölcsöt, szilvalekvárt, diót, juhsajtot, juhtúrót. Itt szerezték be háztartásaikba azokat az eszközeket, amelyeket saját maguk nem tudtak előállítani. Itt találkoztak vevőikkel a szekerező románok, a kárpátukrán dézsások, a Nagybányáról, Husztról, Máramarosból, Beregből, Felvidékről érkezett fazekasok, edényesek.

4 Az első világháború után az országhatár megváltozásával ez a terület elvesztette kapcsolatait természetes centrumaival és perifériává vált. E történeti körülmény hatására a századforduló körüli tárgyi világ konzerválódott az 1960-as évekig. Különösen vonatkozik ez a Paládok vidékére, amely ugyan az Erdőháthoz tartozik, de azon belül egy kisebb egységet képez. Három községet foglal magába Botpalád, Kispalád és Nagypalád (ez utóbbi jelenleg Ukrajnához tartozik). Ezt a tárgyi világot jól dokumentálta Morvay Judit és Molnár Mária 1963-1965 között túlnyomóan a Paládokon végzett tárgygyűjtése.

5 Földrajzi elhelyezkedéséből és történelmileg kialakult hátrányos helyzetéből következően e terület táplálkozását az egyszerű konyhatechnika és az alapanyagok változatosságának hiánya jellemezte. Különösen érvényes ez a paládi községekre, amelyeknek határa nagyrészt kaszáló, legelő, erdő, gazdálkodásuk módját a félextenzív állattartás jellemezte, amelyben a földművelés alárendelt szerepet játszott.

6 Főleg szarvasmarhát, sertést tartottak. Fő termény a búza, kukorica, és köles volt, de a természetes növénytakaró nyújtotta táplálékokat is (som, kökény, gomba, dió, vadgyümölcsök) nagymértékben felhasználták. A szarvasmarha- és juhtartás minden háztartás számára biztosította a tej, túró, tejfel fogyasztását. E két tényező teremtette meg a gyümölcslevesek és a tejjel habarás általános gyakorlatát.

7 A termesztett növények közül figyelemre méltó a kukorica és a káposzta fogyasztása. Röviden összegezve: e terület táplálkozási szintjét a pépes ételek és a gyümölcslevesek gyakori fogyasztása, valamint a tejjel való habarás technikája jellemezte.

8 A táplákozást alapvetően befolyásoló tényezők rövid vázolása után a hozzá kapcsolódó eszközök körének ismertetésére térek a hagyatéki leltárak alapján. Az összeírásokban, a leltárak jellegénél fogva, az értékkel bíró ingóságokat vették számba, nyilván jó néhány olyan használati tárgy nem került ebbe a jegyzékbe, amelyek alacsony értéket képviseltek (pl. vesszőből készült vagy kisebb fatárgyak), vagy egyéb olyan okok miatt, amelyek elemzése most nem feladatom. Azonban éppen az adatok 3 MORVAY - MOLNÁR 1966. 256. 4 KOVÁCS 1972. 47. 5 MORVAY -MOLNÁR 1966. 255-307. 6 MORVAY-MOLNÁR 1966. 257. 7 KOVÁCS 1972. 48. 8 MORVAY - MOLNÁR 1966. 265. 60