Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)
Kósa-Szánthó Vilma: A gyimesi csángók táplálkozásáról
Kósa-Szánthó Vilma ahová kihajtották a tejelő és nem tejelő állatokat egyaránt. Legeltettek, szénát győjtöttek és feldolgozták a fejős állatok tejét. Ősszel aztán visszaköltöztek a völgybeli lakásba. Napjainkban már inkább csak a távoleső szállásokra költöznek ki, s ide is többnyire csak valamelyik munkabíró nagyszülő; a közelebb eső kalibákhoz naponta járnak ki. Este kimennek, megfejik és ellátják az állatokat, majd ott alszanak, hajnalban ismét fejnek, etetnek-itatnak, és reggel jönnek vissza a faluba. Napközben az állatok a kutyára bízva a bekerített legelőkön legelnek. Amióta sokan a városi gyárakba ingáznak, a napi kijárás elterjedtebb lett. Délután négy-öt óra tájban szinte minden száz méteren találkozunk kalibához menő emberekkel. Azonban a napi kalibázás nemcsak az ingázó életmód térhódításának tulajdonítható, oka ennek az is, hogy a gyimesiek, mint más vidék állatartó gazdái is, leszerződik a tejet, és naponta beadják a csarnokba. Sok családnak ez a tejpénz az egyetlen pénzjövedelme. Olyan családoknak, akik több állatot is tartottak - 1977-es adat szerint , havi 800-1000 lejt is hozhatott a házhoz. A leszerződött tejet mindig reggel kell leadni, ezért mennek este a kalibához, majd reggel hozzák be az esti és reggeli fejést a faluba. A szarvasmarha és juhtenyésztés valamint ezek tejhaszna és a kalibázó életmód határozta meg és tartotta fenn a táplálkozás néhány hagyományos elemét, éspedig: a gyimesiek alaptápláléka a tej és a tejtermékek maradtak. Ehhez igazodik főzési technikájuk is: a gyakori tejfogyasztás miatt kevés levesételt esznek; a leveseket nem rántással, hanem tejföllel vagy tejfölös habarással dúsítják; az ételeket inkább vajjal és kevésbé zsírral készítik; táplálkozásuk pépes jellegű, mindennapi eledelük a puliszka; a hús csak ünnepi és alkalmi (radina, kaláka, katonabúcsúztató) étel; kevés zöldséget és gyümölcsöt fogyasztanak; kevés fűszert használnak. Mindezek a táplálkozásbeli jellegzetességek indokolttá tették a gyimesi kutatást és egyben a további gyűjtési feladatokat is meghatározták. A tűzhely és a főzőedények A múlt században a gyimesi lakóházakban kandallós tűzhely volt. Századunk elején a szabad kandallós tűzhely a vinnyébe került. A vinnye a lakóház melletti, fagerendából vagy deszkából készült építmény, amelyben a szabadtűzhely van. Itt melegítették mosáshoz a vizet, főzték a burgonyát a disznóknak, stb. A vinnye nem azonos a sütővel, sütőházzal. Adatközlőink hangsúlyozták, hogy azt az építményt, ahol a kenyérsütő kemence van, nem nevezhetik vinnyének. Újabban a vinnyét is kalibának hívják, a benne levő szabadtűzhelyet pedig katlannak. Adatközlőink emlékeznek a lakószobában lévő kemencés tüzelőre (gyermekkorunkban a kemencén aludtunk), bár ez a tűzhely nem terjedt el általánosan, mert mire felváltotta volna a kandallós tűzhelyet, addigra már megjelent a medvefüttő, a rakott, tapasztott, kályhavas tetejű, főző takaréktűzhely. A medvefüttő után az öntöttvas kályhák terjedtek el, már századunk első évtizedeiben találkozunk ilyen főzőkályhákkal, amelyek a legtöbbször a szentkeresztbányai öntődében készültek. Ezeket az üzletből vásárolt asztalkályhák követték, minden lakásban megtalálhatók az 184
